Az én mélypontom – interjúk

szülés utáni depresszió

Sokan sok mindent írnak a szülés utáni depresszióról. A rosszkedvűségtől az öngyilkosságig mindenre ráhúzzák már, hogy ez bizony szülés utáni depresszió. Nos, nem én leszek az, aki ezt helyre teszi, ezt a vitát meghagynám a hozzáértőknek.

A webbeteg.hu definíciója szerint egyébként: “A szülés utáni depresszió jellemző tünetei az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség. Az anyuka nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, gyakran sokat fogy vagy épp ellenkezőleg az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. A frissen szült nők gyakran beszámolnak arról, hogy alkalmatlannak érzik magukat az anyaságra, reménytelennek tartják a saját helyzetüket, rosszabb esetben bűnösnek érzik magukat, mert nem tudnak megfelelni a környezet elvárásainak. Gyakori panasz még a koncentrálási nehézség, elfelejtenek szavakat, nem jutnak eszükbe dolgok, képtelenek dönteni adott szituációkban. Igazán komoly esetben az anyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk.”

(Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/depresszio/10753/a-szules-utani-depresszio)

Pszichiátriai kezelésen részt vett kisgyermekes anyukák sajnos nem vállalták, hogy nyilatkozzanak. De három édesanya esetét meg tudom Veletek osztani.

Álljon most itt három interjú, kommentár nélkül. Három anya vall arról, mikor volt mélyponton:

HEDVIG

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második kislányunk születése után kb. 4-6 héttel, amikor a férjem idei első szezonja beindult – gazdaságunk van vidéken. Rengeteget sírtam, nagyon nehezen bírtam, hogy nincs ott velünk, és nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy tényleg senki nem hajlandó segíteni. Nagyon-nagyon sokat sírt a kicsi, csak a kezemben tudott aludni pokrócba csavarva (hetekkel később találtam meg a neten a többemberes baba kifejezést, melynek 12 pontos leírásából 11 illett rá), és a nagyobbik lányunk is rajtam vezette le a felgyülemlett feszültségét. Sokat kiabáltam és sokszor kellett a kicsit sírni hagynom a szobájában, hogy kimenjek a teraszra, hogy ne halljam és sírjak én is. Az első pár hónapot így nyomtuk végig.

Onnan jöttem rá, hogy baj van, hogy sokszor kellett “ott hagynom” a síró kicsit, hogy ne halljam, mert már az idegeimre megy, hogy sokszor számomra is megdöbbentő módon üvöltöttem a nagyobbikkal (vagy éppen miatta, a másik szobában), és eljutottam a tehetetlen düh azon pontjára, mikor elvertem a fenekét a nagynak. Egyszer. Majd néhány nap múlva még egyszer…
És 9 év együttlét után először felötlött bennem a gondolat, hogy én ezt nem csinálom tovább, nincs szükségem egy soha rá nem érő férjre. Akkor is ennyire egyedül lennék, ha egyedül nevelném a lányokat, ha nem figyel rám jobban a férjem, egyszerűen összepakolok, és elmegyek. Ezt egy heteken át íródott, kb. 12 oldalas levél előzte meg, amit neki írtam, hogy végre megtudja, min megyek keresztül. Meghallgatni nem volt ideje, mert egyszerre több lovat próbált megülni egy s*ggel, annyi munkája volt. Amikor kicsi lány végre elaludt, akkor én sírtam. Muszáj volt valakinek elmondanom mi bajom van, mert belebolondultam volna. A régi, igazán jó barátnőim még az esküvőnk évében elkoptak, a többiekkel azóta csak akkor beszélünk, ha én keresem őket, akik megmaradtak gyerekes anyukák, velük van, hogy hetekig kergetjük egymást, mire tudunk végre beszélni. Anyukámmal a kicsi születése után egy héttel nagyon összevesztünk, ami pont a végre javulni látszó kapcsolatunkat küldte totál padlóra. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám búmat-bánatomat, csak a férjem…

És hogyan reagált?

Eleinte, mikor próbáltam szóban elmondani, hogy a tűrőképességem határait súrolgatom, nem vette komolyan. Csak a szokásos “hisztinek” tűnt – eleinte mondjuk nekem is. Aztán, amikor leírtam, hogy tökéletesen elterveztem, hogy mikor és hogyan fogok innen lelépni a két lánnyal, ha nem lesz semmi változás, akkor már rájött ő is, hogy nem csak éppen egy menetrend szerinti, szülés utáni hormoningadozásról van szó. Akkor már figyelt rám – épp az utolsó pillanatban.

Érezted úgy, hogy segítséget kellene kérned? Kértél? Kaptál?

Igen, éreztem. Folyton. Egy többemberes babát nem véletlenül neveznek így. Én pedig egyedül voltam egy többemberes babával és a nővérével. Kértem segítséget, de nem kaptam, vagy nem úgy, ahogy az segítség is lett volna. Azt, hogy orvoshoz is kellene fordulnom, nem éreztem. De azt igen, hogy kell valami recept nélküli gyógynövényes nyugtató, mert kezdek kifordulni önmagamból. És ha az nem segít, akkor orvos…

banner

Ki és mi segített végül?

A férjem. Hogy vége lett a szezonnak a gazdaságban. És az, hogy megértette, mi bajom van, és hogy mi “baja” van a gyerekeknek. A felismerés, hogy létezik többemberes gyermek és hogy nem tehetünk többet annál, amit amúgy is megteszünk érte, és hogy nem azért sír egyfolytában, mert valamit sz*rul csinálok.
Az is segített, hogy elfogadjam: egyedül vagyok/vagyunk és csak magamra és a férjemre számíthatok. Hiába laknak a nagyszülők egyik részről 200m-re, másik részről ugyan 90km-re; segítség akkor sincs! Nem érnek rá az unokáikra.
Az idő is sokat gyógyított a sebeken. Hogy a kicsi végre nem sírt egész álló nap és egész éjszaka, és hogy féléves korára már nem volt olyan kis mimóza, és ki lehetett mozdulni vele.
Plusz testvérem egy kedves barátnője heteken át el tudott jönni egyszer, egy délután lefoglalni a nagyobbat, de sajnos az induló szemeszterben olyan lett az órarendje, hogy már nem tud jönni. Bár azóta elkezdődött az ovi, az is nagy könnyebbség.

Ezek szerint mostmár jól vagy! Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Sajnos a legszomorúbb tanulság az, hogy soha többé nem várok és nem kérek segítséget senkitől. Mindent nekem és a férjemnek kell megoldanunk, hogy nekünk és a gyerekeknek jó legyen. A beszólásokat (kritika és jó tanács az van bőven segítség helyett) meg kellett tanulnom elengedni a fülem mellett. Nem mindig megy, de azért elég jól haladok.

Azt is meg kellett tanulnom, hogy, amit segítségnek gondolnak, (mert segítenek, csak éppen úgy, ahogy azt ők gondolják, vagy nekik jó) azt ne rosszként éljem meg, hanem “örüljek”, hogy legalább ennyit tudnak. Már ez is megy, úgy ahogy.

És még nagyon fontos, hogy meg tudtam beszélni mindezt a férjemmel. Ha 12 oldalas, kézzel írott levél segítségével, hát azzal. E nélkül még szilárdabb lenne a tervem, ami a gyerekekkel való költözést hivatott megvalósítani néhány éven belül és már fényévekre kerültünk volna egymástól, és úgy élnénk egymás mellett, mint a szobanövények. Mostmár biztos vagyok abban, hogy ezt az egészet együtt is végig tudjuk csinálni! Pedig közben elindult a második szezon. A hosszabb. De büszke vagyok magamra, mert jól veszem az akadályokat, és ezt már megjegyezte a férjem is :-)

OLÍVIA

Elmeséled röviden, hogy mi volt a baj?

Az első kislányunk nagyon hasfájós volt, rengeteget sírt, alig aludt. Alapvetően nincs nagy alvásigényem, de a 2-3 óra alvás mégis kevésnek bizonyult. Kimerültem, lefogytam, a túlélésre játszottam minden nap, de közben elvesztettem önmagam. A testemmel sem voltam megelégedve, nem tetszettek a melleim… nem éreztem már nőnek magam, “befordultam”. Nagyon frusztrált ugyanakkor, hogy bizonyos családtagok rendkívül okosak voltak a tekintetben, hogy mit hogyan kellene csinálni a baba körül (persze mindent másképp, mint ahogyan én csináltam!), ez is elvette az önbizalmamat.

Férjeddel beszéltél erről? Hogyan reagált?

Tulajdonképpen nem kellett beszélni, mert magától is meglátta és megérezte, hogy valami nem stimmel, hisz’ nem voltam önmagam. Végig türelmes és segítőkész volt, de eljött az a pont, amikor felismerte, hogy ehhez ő már kevés, és úgy gondolta, hogy külső segítséget kellene kérnem.
Kineziológushoz fordultam. Már néhány alkalom sokat segített. Kezdtem visszatalálni önmagamhoz, hosszútávú megoldást nyújtott. Elkezdtem jobban odafigyelni magamra, újra eljártam mozogni, sminkelni tanultam, stb.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

A második gyermeknél már könnyebben ment minden, ugyanakkor mégis volt ott is egy mélypont, de könnyebben átestünk rajta. Az anyaságnak igen is sok árnyoldala van, de erről senki sem beszél. Még a családtagok sem érzékelik, hogy az, hogy a gyermekek kiegyensúlyozottak, boldogok, hogy tiszta a lakás és minden nap meleg étel van az asztalon, komoly munka, és sok-sok áldozat. Persze természetesen megéri :) csak közben nem szabad elfogyni… Kell az énidő, melyet én a mozgásra fordítok, ami testileg-lelkileg feltölt, növeli az önbizalmat és extra energiákkal ruház fel.

NÓRA

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második gyermekünk születése után 2 hónappal volt a legnehezebb. A nagy akkor lett kétéves. Kilométerekről látszott, hogy folyton rossz kedvem van. Heteken át egyáltalán nem mosolyogtam. Minden idegesített. A gyerekekkel nem is annyira, de a férjemmel folyamatosan ingerült voltam. Egy nap megjegyezte, hogy egy kedves szavam sincs hozzá, és hiába segít (tényleg sokat segít itthon, éjszakánként is felkelt a kicsihez), így is csak puffogok mindenért. Akkor nagyon magamba néztem, és rájöttem, hogy igaza volt, hónapok óta nem értékelem a segítségét, a támogatását, és úgy általában… semmit sem értékelek, semminek sem örülök! Többször is elképzeltem például, hogy lelépek egy időre és itt hagyok mindenkit. Vagy a legrosszabb, hogy azon gondolkodtam, milyen jó lenne egy hétre kórházba kerülni, ahol végre mindenki békén hagy majd. Na, ezek a fantáziálgatások és a férjem szavai voltak azok, amik végleg kimondatták velem: Ez így nagyon nincs rendben, ez nem én vagyok!

Meg tudtad azóta fogalmazni, hogy miért voltál ilyen?

Nagyon igazságtalannak éreztem a lemondások arányát. Úgy éreztem, az én “életem” nagyjából véget is ért, és soha nem lesz már jobb vagy könnyebb – és ezért tudat alatt a férjemet és a gyerekeket tettem felelőssé. Semmi segítségünk nem volt, ez sem tett jót. És a hormonok is ellenem dolgoztak…

A felismerés után mit tettél azért, hogy jobb legyen?

Ha panaszkodtam, nem igazán találtam értő fülekre. A gyerektelen barátnőim folyton azzal jöttek, hogy bármikor cserélnének velem, szóval fogjam be. A családom távol van, telefonon ugyan hallották a hangomon, hogy fáradt vagyok, segíteni viszont nem tudtak. Így megbeszéltük a férjemmel (ekkor fogtunk bele egy felújításba, ami minden idejét lekötötte), hogy meghúzzuk a nadrágszíjat és bébiszittert keresünk. Ez végül nem igazán hozott segítséget. Akkor mentem el otthonról, amikor mindkét gyerek aludt délután. De hiába, mert egy percre sem tudtam elengedni magam, bármit is csináltam.

Ki és mi segített végül?

Szerencsére szívesen beszélek, ha van kivel. Mikor úgy éreztem, hogy a család, rokonok, ismerősök-körön ki kell lépnem, mert ők nem tudnak segíteni, bekapcsolódtam egy kerületi baba-mama klubba. Már az első alkalommal kibeszélhettem magamból mindent, és csupa értő és együttérző emberre találtam. Rengeteget segített már ez is.
Az ingerültségemet pedig egy egészen furcsa dologban vezettem le: hetente összegyűjtöttem pár befőttesüveget, és olyan erősen odavágtam a szelektív hulladékgyűjtőbe, ahogy csak tudtam. Azóta sem tudom, ez hogy jutott eszembe, nem vagyok egy dühében törő-zúzó típus. De akkor ez tényleg segített!

Meg… igazából mázlim volt, hogy jött a tavasz, napsugár, virágok, frissesség. Ráadásul a férjemnek egyre több szabadideje lett, és több programot tudtunk szervezni. Plusz egy kedves barátnőm is nagyon készséges volt és hetente egyszer elvállalta pár órára a nagyobbik gyereket. Sőt, nyáron tettünk egy újabb kísérletet, kerestünk egy másik bébiszittert, aki azóta is jár hozzánk időnként. Ha ezek közül akár csak egy is hibádzott volna, tuti, hogy “úgy maradok befordulva“.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Mostmár azt gondolom, nagyon jót tett volna akkor egy szakember segítsége. Kíváncsi vagyok, miket mondott volna. Nekem nagy tanulság volt még sajnos, hogy én ezt még egyszer nem szeretném átélni. A harmadik gyerek csak akkor jöhet, ha a) mindezt elfelejtem, b) lelkileg 300%-osan fel vagyok vértezve!

Amikor hasonló tüneteket látok ismerős anyukákon, mindig nyomatékosítom, hogy tegyenek valamit, ne legyintsenek, hogy “majd elmúlik”, vagy “dehát minden anyának nehéz”.  Persze, nehéz. De lehetne könnyebb is, ha felismerjük, hogy ez nem puszta kialvatlanság. És ha teszünk érte, hogy jobb legyen!

Ismerős jelenségek?

Akik segíthetnek:

  • Férj, aki FIGYEL, észrevesz és segít!
  • Barátok, akik meghallgatnak, nem okoskodnak!
  • Egy befogadó közösség (Facebookon se rossz, de jobb lenne élőben: babamama klub vagy mamakör)
  • Védőnő, háziorvos
  • Pszichológus, kineziológus

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

2016. november 14.