család

Mi segíthet?

Egy éve tudom, milyen az, mikor a Kedves, a Férj, a Társ napi 16 órát dolgozik. Nem jön haza későn, tehát még azt sem mondhatom, hogy keveset van velünk. De késő délutántól csak a hátát látjuk mindannyian: számol, tervez, telefonál, gépel, vagy épp gondterhelten vakarja a fejét. Meglehet, eddig álomvilágban éltem, de elég volt napi 8 óra munka ahhoz, hogy megéljünk. Most is elég lenne. De a projekt az projekt. Csakhogy túl régóta tart, és tudom, az eszemmel tényleg tudom, hogy egyszer véget ér, de fáradok, fáradunk mindannyian.

Mi segít, amikor nem egy szimpla mókuskerék darálja be őt – és vele minket is -, hanem egy toronymagas óriáskerék, ami csak forog, forog, forog, nincs megállás, nincs kiszállás, amíg a projekt tart?

Mi segít, amikor azt érzem, hogy ez már nem az “értünk dolgozik” kategória? Ez már minden határon túl van.

Mi segít, amikor az eszemmel tudom, hogy most nem rúghat fel mindent, hiszen akkor oda lenne mindaz, amit az elmúlt egy évben elért?

Mi segít, amikor a gyerekek olyan anyásak lettek, mint azelőtt soha?

Mi segít, amikor érzem, hogy elfáradtam? Amikor már nehezemre esik mosolyogva asszisztálni a mindennapokhoz. Én is dolgozom, én is feltöltődni járok – elvileg – haza.

Mi segít, amikor látom, hogy ő nálam is ezerszer fáradtabb? De… ez engem éppen nem frissít fel.

Mi segít, amikor borzasztóan aggódom érte? Legalább 365 napja él extrém stresszben, hajtásban.

Mi segít, amikor már elkezdeni sincs kedvem egy történetet, mert nem lesz alkalmam befejezni? Mert vagy kidől a fáradtságtól, vagy csörög a telefon, vagy látom rajta, hogy nem is tud figyelni, annyira tele van a feje.

Mi segít, amikor a “Milyen napod volt?” kérdésre mindig csak az a válasz savanyú arccal, hogy “Hát… nem is tudom, hol kezdjem. Hagyjuk inkább, zsong a fejem, annyi dolgom van.”

Mi segít, amikor a sokadik hétvége telik tartalmas családi program nélkül?

Mi segít, amikor már nincs az a pénz, amiért ez megéri?

Mi segít, amikor nem őszinte az ölelésem, mert igazából azt szeretném, ha leülne, csak ő és én, és órákon át csüngne a szavaimon, én pedig az övéin. Úgy, hogy nem kattog az agya az ezer teendőjén.

Mi segít? Hónapok óta nem jutok dűlőre. Hogyan segítsek jól, amikor úgy érzem, hogy a négy lábú székünkből az egyik láb sokszor hiányzik?

A szavak nem, a kérés nem elég. Csak a türelem? De vajon meddig tart a türelem? Mi lesz, ha elfogy? Más ezt hogy bírja?

Meddig van értelme ennek a hajszának?

Kép: Farkas B. Szabina: www.facebook.com/farkasbszabinaphoto

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Anya és az évértékelés

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de rajtam minden évben úrrá lesz egyfajta önelemzési, önértékelési, tervezési kényszer január elején. Semmi szándékosság nincs ebben. Csak végigpörgetem fejben az előző és a következő évet. Ebben az évben ezt írásban tettem meg. Akit érdekel, fogadja szeretettel ezt a kissé skizo interjút, önmagammal :-):

Milyen terveim voltak 2016 januárjában?

A szokásos lefogyok-sportolok-okosan fogok enni háromszögön kívül két magammal kapcsolatos cél fogalmazódott meg bennem tavaly ilyenkor: az egyik, hogy belépek egy kórusba. A másik, hogy legkésőbb ősszel visszamegyek dolgozni.

És?

Mindkettőt megvalósítottam, és a legjobb döntések voltak, amiket hozhattam. Az éneklés heti fix program, és rendkívül sok örömet ad. A munkába végül a bölcsis beszoktatás után, szeptember közepén tértem vissza. Ez pedig visszaadta az életembe a ritmust, az agymunkát, az én-is-nő-vagyok érzést. Mivel részmunkaidőben dolgozom, úgy látom, a család sem sínyli meg, szóval tényleg nem bántam meg.

Miért épp most jött el a visszatérés ideje?

Év elején gondolkoztam el azon, hogy a lányom ovijáig hátralévő 1,5 évig tudjuk-e nélkülözni a fizetésemet. Mérlegeltem, hogy egyáltalán élvezné-e a lányom a bölcsődét. Elmentem megnézni, és minden kétségem elszállt: kevesen vannak, pedig állami bölcsőde, a gondozó nénik pedig tündériek. Illetve kérdésként merült fel az is, hogy ki fog-e elégíteni további 1,5 évig az itthonlét. Nos, mindezt végigzongorázva minden út a visszatérés felé vezetett.

Mik jelentették 2016 fénypontjait?

Az egyik mindenképp a nyaralásunk. Egészen a horvát tengerpartig eljutottunk. De ide sorolnék minden reggeli családi összebújást, illetve minden olyan kimenőt, amikor kettesben tudtunk lelépni a férjemmel.

Mik voltak a mélypontok?

Az egyik egyértelműen a Rihanna koncert :-)! De komolyra fordítva a szót… Sajnos elég komoly mélypontokat látott ez az évünk. Például amikor a lányom a beszoktatás harmadik hetében rengeteget sírt. Akkor már csak pár napom volt munkakezdésig, nagyon féltem, hogy rosszul döntöttem és hiába közvetlen, barátságos, beszédes 2,5 éves kiscsaj, egy porcikája se kívánja, hogy mindezt nélkülem csinálja.
A másik mélypont még mindig tart. Karácsony előtt egy nappal teljesen váratlanul elvesztettük az apukámat.

Mit tartogat 2017?

Most elsősorban újratervezést, anyukám megerősítését.
Kis családunk szempontjából nem tervezünk nagy változtatásokat, annyi lesz majd, hogy a lányunk ősztől ovis lesz, így az az idilli állapot lép életbe, mikor egy intézményben töltik a napjaikat! Alig várom! Minden más, remélem, így marad. Pluszba jöhet bármi, csak veszteség ne legyen.
Szakmai szempontból szerintem sok kihívás vár rám, de jófélék :-).
Anyaidővel kapcsolatban is vannak téma-ötleteim. Rendületlenül hiszek abban, hogy a saját idő az, ami könnyebbé teszi a kisgyerekes anyukák életét, de a hiányérzet felismerésén és a panaszkodáson túl még mindig kevesen tesznek többet. Nagyon bízom abban, hogy lesznek tartalékaim megvalósítani munka mellett ezeket a terveket.

Ha van, kedved, kommentben Te is számolj be az éved értékeléséről. Szívesen olvassuk!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Az én mélypontom – interjúk

Sokan sok mindent írnak a szülés utáni depresszióról. A rosszkedvűségtől az öngyilkosságig mindenre ráhúzzák már, hogy ez bizony szülés utáni depresszió. Nos, nem én leszek az, aki ezt helyre teszi, ezt a vitát meghagynám a hozzáértőknek.

A webbeteg.hu definíciója szerint egyébként: “A szülés utáni depresszió jellemző tünetei az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség. Az anyuka nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, gyakran sokat fogy vagy épp ellenkezőleg az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. A frissen szült nők gyakran beszámolnak arról, hogy alkalmatlannak érzik magukat az anyaságra, reménytelennek tartják a saját helyzetüket, rosszabb esetben bűnösnek érzik magukat, mert nem tudnak megfelelni a környezet elvárásainak. Gyakori panasz még a koncentrálási nehézség, elfelejtenek szavakat, nem jutnak eszükbe dolgok, képtelenek dönteni adott szituációkban. Igazán komoly esetben az anyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk.”

(Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/depresszio/10753/a-szules-utani-depresszio)

Pszichiátriai kezelésen részt vett kisgyermekes anyukák sajnos nem vállalták, hogy nyilatkozzanak. De három édesanya esetét meg tudom Veletek osztani.

Álljon most itt három interjú, kommentár nélkül. Három anya vall arról, mikor volt mélyponton:

HEDVIG

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második kislányunk születése után kb. 4-6 héttel, amikor a férjem idei első szezonja beindult – gazdaságunk van vidéken. Rengeteget sírtam, nagyon nehezen bírtam, hogy nincs ott velünk, és nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy tényleg senki nem hajlandó segíteni. Nagyon-nagyon sokat sírt a kicsi, csak a kezemben tudott aludni pokrócba csavarva (hetekkel később találtam meg a neten a többemberes baba kifejezést, melynek 12 pontos leírásából 11 illett rá), és a nagyobbik lányunk is rajtam vezette le a felgyülemlett feszültségét. Sokat kiabáltam és sokszor kellett a kicsit sírni hagynom a szobájában, hogy kimenjek a teraszra, hogy ne halljam és sírjak én is. Az első pár hónapot így nyomtuk végig.

Onnan jöttem rá, hogy baj van, hogy sokszor kellett “ott hagynom” a síró kicsit, hogy ne halljam, mert már az idegeimre megy, hogy sokszor számomra is megdöbbentő módon üvöltöttem a nagyobbikkal (vagy éppen miatta, a másik szobában), és eljutottam a tehetetlen düh azon pontjára, mikor elvertem a fenekét a nagynak. Egyszer. Majd néhány nap múlva még egyszer…
És 9 év együttlét után először felötlött bennem a gondolat, hogy én ezt nem csinálom tovább, nincs szükségem egy soha rá nem érő férjre. Akkor is ennyire egyedül lennék, ha egyedül nevelném a lányokat, ha nem figyel rám jobban a férjem, egyszerűen összepakolok, és elmegyek. Ezt egy heteken át íródott, kb. 12 oldalas levél előzte meg, amit neki írtam, hogy végre megtudja, min megyek keresztül. Meghallgatni nem volt ideje, mert egyszerre több lovat próbált megülni egy s*ggel, annyi munkája volt. Amikor kicsi lány végre elaludt, akkor én sírtam. Muszáj volt valakinek elmondanom mi bajom van, mert belebolondultam volna. A régi, igazán jó barátnőim még az esküvőnk évében elkoptak, a többiekkel azóta csak akkor beszélünk, ha én keresem őket, akik megmaradtak gyerekes anyukák, velük van, hogy hetekig kergetjük egymást, mire tudunk végre beszélni. Anyukámmal a kicsi születése után egy héttel nagyon összevesztünk, ami pont a végre javulni látszó kapcsolatunkat küldte totál padlóra. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám búmat-bánatomat, csak a férjem…

És hogyan reagált?

Eleinte, mikor próbáltam szóban elmondani, hogy a tűrőképességem határait súrolgatom, nem vette komolyan. Csak a szokásos “hisztinek” tűnt – eleinte mondjuk nekem is. Aztán, amikor leírtam, hogy tökéletesen elterveztem, hogy mikor és hogyan fogok innen lelépni a két lánnyal, ha nem lesz semmi változás, akkor már rájött ő is, hogy nem csak éppen egy menetrend szerinti, szülés utáni hormoningadozásról van szó. Akkor már figyelt rám – épp az utolsó pillanatban.

Érezted úgy, hogy segítséget kellene kérned? Kértél? Kaptál?

Igen, éreztem. Folyton. Egy többemberes babát nem véletlenül neveznek így. Én pedig egyedül voltam egy többemberes babával és a nővérével. Kértem segítséget, de nem kaptam, vagy nem úgy, ahogy az segítség is lett volna. Azt, hogy orvoshoz is kellene fordulnom, nem éreztem. De azt igen, hogy kell valami recept nélküli gyógynövényes nyugtató, mert kezdek kifordulni önmagamból. És ha az nem segít, akkor orvos…

banner

Ki és mi segített végül?

A férjem. Hogy vége lett a szezonnak a gazdaságban. És az, hogy megértette, mi bajom van, és hogy mi “baja” van a gyerekeknek. A felismerés, hogy létezik többemberes gyermek és hogy nem tehetünk többet annál, amit amúgy is megteszünk érte, és hogy nem azért sír egyfolytában, mert valamit sz*rul csinálok.
Az is segített, hogy elfogadjam: egyedül vagyok/vagyunk és csak magamra és a férjemre számíthatok. Hiába laknak a nagyszülők egyik részről 200m-re, másik részről ugyan 90km-re; segítség akkor sincs! Nem érnek rá az unokáikra.
Az idő is sokat gyógyított a sebeken. Hogy a kicsi végre nem sírt egész álló nap és egész éjszaka, és hogy féléves korára már nem volt olyan kis mimóza, és ki lehetett mozdulni vele.
Plusz testvérem egy kedves barátnője heteken át el tudott jönni egyszer, egy délután lefoglalni a nagyobbat, de sajnos az induló szemeszterben olyan lett az órarendje, hogy már nem tud jönni. Bár azóta elkezdődött az ovi, az is nagy könnyebbség.

Ezek szerint mostmár jól vagy! Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Sajnos a legszomorúbb tanulság az, hogy soha többé nem várok és nem kérek segítséget senkitől. Mindent nekem és a férjemnek kell megoldanunk, hogy nekünk és a gyerekeknek jó legyen. A beszólásokat (kritika és jó tanács az van bőven segítség helyett) meg kellett tanulnom elengedni a fülem mellett. Nem mindig megy, de azért elég jól haladok.

Azt is meg kellett tanulnom, hogy, amit segítségnek gondolnak, (mert segítenek, csak éppen úgy, ahogy azt ők gondolják, vagy nekik jó) azt ne rosszként éljem meg, hanem “örüljek”, hogy legalább ennyit tudnak. Már ez is megy, úgy ahogy.

És még nagyon fontos, hogy meg tudtam beszélni mindezt a férjemmel. Ha 12 oldalas, kézzel írott levél segítségével, hát azzal. E nélkül még szilárdabb lenne a tervem, ami a gyerekekkel való költözést hivatott megvalósítani néhány éven belül és már fényévekre kerültünk volna egymástól, és úgy élnénk egymás mellett, mint a szobanövények. Mostmár biztos vagyok abban, hogy ezt az egészet együtt is végig tudjuk csinálni! Pedig közben elindult a második szezon. A hosszabb. De büszke vagyok magamra, mert jól veszem az akadályokat, és ezt már megjegyezte a férjem is :-)

OLÍVIA

Elmeséled röviden, hogy mi volt a baj?

Az első kislányunk nagyon hasfájós volt, rengeteget sírt, alig aludt. Alapvetően nincs nagy alvásigényem, de a 2-3 óra alvás mégis kevésnek bizonyult. Kimerültem, lefogytam, a túlélésre játszottam minden nap, de közben elvesztettem önmagam. A testemmel sem voltam megelégedve, nem tetszettek a melleim… nem éreztem már nőnek magam, “befordultam”. Nagyon frusztrált ugyanakkor, hogy bizonyos családtagok rendkívül okosak voltak a tekintetben, hogy mit hogyan kellene csinálni a baba körül (persze mindent másképp, mint ahogyan én csináltam!), ez is elvette az önbizalmamat.

Férjeddel beszéltél erről? Hogyan reagált?

Tulajdonképpen nem kellett beszélni, mert magától is meglátta és megérezte, hogy valami nem stimmel, hisz’ nem voltam önmagam. Végig türelmes és segítőkész volt, de eljött az a pont, amikor felismerte, hogy ehhez ő már kevés, és úgy gondolta, hogy külső segítséget kellene kérnem.
Kineziológushoz fordultam. Már néhány alkalom sokat segített. Kezdtem visszatalálni önmagamhoz, hosszútávú megoldást nyújtott. Elkezdtem jobban odafigyelni magamra, újra eljártam mozogni, sminkelni tanultam, stb.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

A második gyermeknél már könnyebben ment minden, ugyanakkor mégis volt ott is egy mélypont, de könnyebben átestünk rajta. Az anyaságnak igen is sok árnyoldala van, de erről senki sem beszél. Még a családtagok sem érzékelik, hogy az, hogy a gyermekek kiegyensúlyozottak, boldogok, hogy tiszta a lakás és minden nap meleg étel van az asztalon, komoly munka, és sok-sok áldozat. Persze természetesen megéri :) csak közben nem szabad elfogyni… Kell az énidő, melyet én a mozgásra fordítok, ami testileg-lelkileg feltölt, növeli az önbizalmat és extra energiákkal ruház fel.

NÓRA

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második gyermekünk születése után 2 hónappal volt a legnehezebb. A nagy akkor lett kétéves. Kilométerekről látszott, hogy folyton rossz kedvem van. Heteken át egyáltalán nem mosolyogtam. Minden idegesített. A gyerekekkel nem is annyira, de a férjemmel folyamatosan ingerült voltam. Egy nap megjegyezte, hogy egy kedves szavam sincs hozzá, és hiába segít (tényleg sokat segít itthon, éjszakánként is felkelt a kicsihez), így is csak puffogok mindenért. Akkor nagyon magamba néztem, és rájöttem, hogy igaza volt, hónapok óta nem értékelem a segítségét, a támogatását, és úgy általában… semmit sem értékelek, semminek sem örülök! Többször is elképzeltem például, hogy lelépek egy időre és itt hagyok mindenkit. Vagy a legrosszabb, hogy azon gondolkodtam, milyen jó lenne egy hétre kórházba kerülni, ahol végre mindenki békén hagy majd. Na, ezek a fantáziálgatások és a férjem szavai voltak azok, amik végleg kimondatták velem: Ez így nagyon nincs rendben, ez nem én vagyok!

Meg tudtad azóta fogalmazni, hogy miért voltál ilyen?

Nagyon igazságtalannak éreztem a lemondások arányát. Úgy éreztem, az én “életem” nagyjából véget is ért, és soha nem lesz már jobb vagy könnyebb – és ezért tudat alatt a férjemet és a gyerekeket tettem felelőssé. Semmi segítségünk nem volt, ez sem tett jót. És a hormonok is ellenem dolgoztak…

A felismerés után mit tettél azért, hogy jobb legyen?

Ha panaszkodtam, nem igazán találtam értő fülekre. A gyerektelen barátnőim folyton azzal jöttek, hogy bármikor cserélnének velem, szóval fogjam be. A családom távol van, telefonon ugyan hallották a hangomon, hogy fáradt vagyok, segíteni viszont nem tudtak. Így megbeszéltük a férjemmel (ekkor fogtunk bele egy felújításba, ami minden idejét lekötötte), hogy meghúzzuk a nadrágszíjat és bébiszittert keresünk. Ez végül nem igazán hozott segítséget. Akkor mentem el otthonról, amikor mindkét gyerek aludt délután. De hiába, mert egy percre sem tudtam elengedni magam, bármit is csináltam.

Ki és mi segített végül?

Szerencsére szívesen beszélek, ha van kivel. Mikor úgy éreztem, hogy a család, rokonok, ismerősök-körön ki kell lépnem, mert ők nem tudnak segíteni, bekapcsolódtam egy kerületi baba-mama klubba. Már az első alkalommal kibeszélhettem magamból mindent, és csupa értő és együttérző emberre találtam. Rengeteget segített már ez is.
Az ingerültségemet pedig egy egészen furcsa dologban vezettem le: hetente összegyűjtöttem pár befőttesüveget, és olyan erősen odavágtam a szelektív hulladékgyűjtőbe, ahogy csak tudtam. Azóta sem tudom, ez hogy jutott eszembe, nem vagyok egy dühében törő-zúzó típus. De akkor ez tényleg segített!

Meg… igazából mázlim volt, hogy jött a tavasz, napsugár, virágok, frissesség. Ráadásul a férjemnek egyre több szabadideje lett, és több programot tudtunk szervezni. Plusz egy kedves barátnőm is nagyon készséges volt és hetente egyszer elvállalta pár órára a nagyobbik gyereket. Sőt, nyáron tettünk egy újabb kísérletet, kerestünk egy másik bébiszittert, aki azóta is jár hozzánk időnként. Ha ezek közül akár csak egy is hibádzott volna, tuti, hogy “úgy maradok befordulva“.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Mostmár azt gondolom, nagyon jót tett volna akkor egy szakember segítsége. Kíváncsi vagyok, miket mondott volna. Nekem nagy tanulság volt még sajnos, hogy én ezt még egyszer nem szeretném átélni. A harmadik gyerek csak akkor jöhet, ha a) mindezt elfelejtem, b) lelkileg 300%-osan fel vagyok vértezve!

Amikor hasonló tüneteket látok ismerős anyukákon, mindig nyomatékosítom, hogy tegyenek valamit, ne legyintsenek, hogy “majd elmúlik”, vagy “dehát minden anyának nehéz”.  Persze, nehéz. De lehetne könnyebb is, ha felismerjük, hogy ez nem puszta kialvatlanság. És ha teszünk érte, hogy jobb legyen!

Ismerős jelenségek?

Akik segíthetnek:

  • Férj, aki FIGYEL, észrevesz és segít!
  • Barátok, akik meghallgatnak, nem okoskodnak!
  • Egy befogadó közösség (Facebookon se rossz, de jobb lenne élőben: babamama klub vagy mamakör)
  • Védőnő, háziorvos
  • Pszichológus, kineziológus

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

Túl az első 550 napon – avagy két gyerekkel az élet

Soha nem felejtem el a pillanatot: A 23 hónapos fiacskám épp hetedszer szerette volna hallani tőlem Sün Soma születésnapját, a farkaséhes kéthetes lánykám viszont képtelen volt szopizni, ha én közben beszéltem. Minden igyekezetem ellenére senki nem engedett az akaratából, így aztán nem egészen három perc múlva mindhárman sírva ordítottunk, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a kétgyerekes anyaságra, az egyik gyerek mindig vár-szív-alkalmazkodik-ordít, az én életem pedig egy 24 órás szolgálat. Kétségbeesve hívtam a főnökömet, aki ilyenkor mindig előállt egy olyan mondattal, ami helyre tette bennem a dolgokat. Ezúttal azonban mélységesen csalódtam:

Nézd, nem fogok Neked hazudni. Az első másfél év pokoli nehéz lesz. De minden nap végén megveregeted majd a válladat, hogy megcsináltad, senki nem halt éhen, senki nem lett lelki sérült – maximum Te, de az elmúlik! És minden nap úgy fogod érezni, hogy egy icike picikével talán-mintha könnyebb lenne.

Beleégtek a szavai az agyam minden szegletébe: Másfél év? Az még majdnem 550 nap!!! Azt hittem, meghibbanok! De aztán valahogy mégis felszívtam magam, és megcsináltam. Tényleg minden nap vállamat veregetve, mert csak így lehet, legalább nekem el kell hinnem, hogy jól csinálom! De minden egyes nap azt éreztem, hogy belegebedek. Minden nap megerőltető, embert próbáló, idegőrlő, fárasztó és nehéz volt, versenyt futottam az idővel, végig úgy éreztem, a túlélésre játszunk. Nem voltak “lazább” időszakok, bár tény, hogy a férjem tisztességesen kivette és kiveszi a részét mindenben a rengeteg munkája mellett. Ő is iszonyú fáradt volt. Ha tehát valaki megkérdezte, hogy vagyunk, már panaszkodni sem volt kedvünk, csak legyintettünk: “Hagyjuk!”

Az volt az érzésem, hogy a terhek nem kétszereződtek, hanem tízszereződtek a kistesó születésével. Soha nem voltam jó matekos, ebben a korszakban azt vallottam, hogy egy meg egy az tíz! Ha kisgyerekekről van szó, mindenképp!!!

Aztán eljött az 550. nap. És tényleg: sokkal könnyebb! Teljesen egyszerre alszanak és ébrednek, a lányunk elkezdett beszélni, egyre hosszabban játszottak együtt úgy, hogy nem kellett beavatkoznom.

Ezen a nyáron pedig már egy 4 és egy 2 éves gyermeket menedzseltem a nyári szünetben (életem utolsó nyári szünete volt, mostantól meló!). Minden nap izgalmas, érdekes és vicces velük. Ki kellett várni ezt az időt, de ha újrakezdeném, tudva és látva a végeredményt, ugyanígy csinálnám!

Mostanra (és ezt most nem dicsekvésként írom, csak hogy erőt és biztatást adjak minden érintettnek):

  • Megmondják, mit kérnek reggelire, ebédre, vacsorára – természetesen ugyanazt, nincs különcködés meg “én azt nem szeretem”!
  • Maguktól esznek, mi is simán megebédelünk, -vacsorázunk velük
  • Mivel a fiunk már minden mesekönyvet kívülről fúj, ő mondja az esti mesét a hugának. Ki vagyunk tiltva olyankor a szobából
  • Reggel, ébredés után édesen csacsognak (bár én igazából azt a részt várom, mikor felkiabálnak a konyhából, hogy “Apa, Anya, gyertek, kész a reggeli!” :-D)
  • Mindenki egyedül oldja meg a “folyó ügyeit”, olyannyira, hogy együtt járnak mosdóba!
  • Együtt játszanak legszívesebben, simán meg tudok úgy főzni egy bonyolultabb ételt, hogy csak néha nézek rájuk.
  • Segítenek következetesnek lenni. Ha az egyikükkel másképp bánok ugyanabban a szituációban, mint a másikukkal, máris megy a “bezzeg ő”-zés. És hát… igazuk van, na!
  • Vannak belső poénjaik, amiket csak ők értenek, de ők órákig röhögcsélnek rajta!

Szóval azt kell mondjam, mostmár sétagalopp velük az élet. Helyreállt a világ békéje!

A matek tudásom is kezd javulni. Már 1 + 1 az 2. Érzetre is! Sőt, jó pillanatokban megkockáztatom, hogy 1 + 1 az 0 :-)

És mindenkinek üzenem, aki kis korkülönbséggel neveli csemetéit, és abban a bizonyos 550 napban van, hogy én is voltam ott, ahol most ők vannak – már lelki értelemben. Lassan, nagyon lassan, de tényleg egyre könnyebb lesz, bár tudom, hogy ezt most nehéz elhinni! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Anya és a magány

Furcsának tűnhet a cím, főként, ha még nincs gyereked! Ha viszont ANYA vagy, akkor talán hasonló érzések lehetnek benned is ezzel kapcsolatban, mint bennem.

Mikor megszületett a kisfiam, egy kedves ismerősöm azt mondta nekem: “Mostmár soha többé nem leszel egyedül!” Egyedül előtte sem voltam, hiszen van egy csodálatos férjem. De azóta értem, miről beszélt az ismerősöm. A gyerekkel egy olyan megmagyarázhatatlan “pluszt” kaptam, amivel minden értelmet nyer. Nem vagyok egyedül, hiszen van egy (illetve azóta már kettő) apró kísérőm, akik minden utamra velem jönnek, akiknek számítok, akik számítanak rám, akiknek én és a férjem vagyunk A VILÁG. És akik akkor is velem vannak, amikor fizikailag nincsenek velem.

EGYEDÜL tehát valóban nem leszek már. És ez tök jó! De nem is erről szeretnék most írni.

Hanem a MAGÁNYRÓL. A szülőktől, rokonságtól távol, hasonló helyzetben lévő barátok híján nagyon magányosnak érezheti magát egy kisgyermekes anyuka. Ha vannak is barátok, akiknek hasonló korú gyermekük van, csak akkor jön össze a találkozó, ha a csillagok is úgy állnak, ÉS egyik gyerkőc sem betegedik le – ami téli időszakban maga a csoda.

És hogy mit tesz egy magányos édesanya? Kompenzál. Vigasztalja magát. Kapaszkodik.

Sokak barátkoznak ilyenkor össze a Facebookkal. Nagyon. Nagyon-nagyon. Úgy kétpercenként csekkolva. Több tucatnyi csoporthoz csatlakozva, és vadidegen embereknek kitálalva legbensőbb titkaikat, érzéseiket. Persze szíve joga, nem látok ebben rosszat, de én mindig féltem, hogy bántanak ezek az idegenek, ha kitárulkozom – ehhez képest most blogot írok :-).

Fórumokon is sokan vigasztalódunk. Egy darabig ez nekem is ment, nagyon szerettem, aztán kiábrándultam belőle, mikor felvetettem a többi tagnak, hogy találkozzunk személyesen, és zárt kapukon döngettem. Mindenki meg akart maradni a “személytelen” személyeskedésben. Azóta erről a “szerről” lejöttem.

A magányos anyák egy másik része a futárral lesz jóban :-). Az örömszerzés, a kompenzáció, vagy a társaság motiválja őket, ezt nem tudom, mert én anyagi korlátaink miatt sosem voltam nagy házhoz rendelős. Mindenesetre egyre jellemzőbb jelenség a rendelés-függőség, amit szerintem nagyrészt a magány motivál.

banner_egyedul

Azon a napon, amikor felismertem, hogy amit igazából érzek, az a MAGÁNY (már maga a felismerés sem könnyű ám!), írtam egy listát, hogy mi az, ami ebből ki tudna zökkenteni. Talán nem meglepő, de csak olyan dolgokat írtam fel, amiken JELEN KELLETT LENNI!

  • Baba-mama klub – ha a közeledben nincs, szervezz egyet!!! (DE ősztől újra lesz Anyaidő baba-mama klub is, részletek augusztusban!)
  • Koktélozás, teázás, kávézás barátnőkkel (újakkal, régiekkel. Egy anyukával például harmadszor próbáltunk beszélgetni a játszótéren gyerkőcök mellett – sikertelenül, amikor felvetette, hogy egyik este folytassuk egy koktél mellett. A mai napig hálás vagyok neki ezért, én soha nem lettem volna ilyen bátor. És azóta is havi rendszerességgel elmegyünk valahová dumálni)
  • Heti egy este, mikor együtt vagyunk a férjemmel, nem dolgozik egyikünk sem a gép előtt, nem nyomkodjuk a telefont, hanem együtt vagyunk
  • Közösségi sport – na az azóta is terv maradt, egyelőre Béres Alexandra ebben a “társaságom” :-). De rengeteg közös futást szerveznek, anyukáknak is (pl. a Gyerünk, Anyukám szigettornája), vagy egyre több Street Gym van országszerte, ahol van már közösség is, ott biztosan szívesen látnak.
  • Emberek között lenni. Most, hogy nyári szünet van az oviban is, és a “nagy” is itthon van, bevezettük, hogy heti egy délelőtt BKV-zunk. Busz, HÉV, villamos, troli, séta, metró, minden van. Mikor dolgoztam, utáltam, de most én is nagyon élvezem, még a zsúfolt 7-es buszt is.

Amint látható, tudatosan küzdök a Magány ellen, megjegyzem, sikerrel! De sokszor még most is rám szakad a magány nyomasztó érzése. Az okosok azt mondják, ez elmúlik. Nos, mindenképp… Hiszen egy szép, vagy nem is olyan szép napon visszatérünk a munka világába, ahol óhatatlanul társasági életet fogunk élni. Nekem egyre közeleg ez a nap. Várom is, meg tartok is tőle. De erről majd egy következő bejegyzésben…

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

Nyaralj Pesten! – ajánló

Nyaralj Pesten! Emlékezetes élménynapok az Aquaworld Resort Budapest Hotel és Élményfürdőben

A happyfamily.hu – családos infó, – és közösségi portál – jóvoltából a napokban kipróbálhattuk mindazt, amit a budapesti Aquaworld Resort Budapest Hotel és Élményfürdőnyújt idén a hozzájuk látogató vendégeknek. Hát, nehéz lesz mindent felsorolni, de megpróbálom!
Már a bepakolásnál hatalmas segítség volt az a tény, hogy a Hotel „zászlajára” a családbarát jelző lett felírva. Ez persze minden szálláshelynél mást jelent, így muszáj felsorolnom, hogy mi mindent hagyhatunk otthon, ha ide készülünk: babaágyat, babakocsit, babakádat, fürdőszobai fellépőt, pelenkacsomagoló vödröt és cumisüveg melegítőt is igényelhetünk a szobánkhoz, díjmentesen!

De reggelinél és vacsoránál is külön gondolnak a gyerekekre. Az etetőszék ma már alapkövetelmény minden étteremben. Itt azonban ülésmagasítót is találtunk szép számmal, ami a két éves kislányunknál annyira „betalált”, hogy mindenféle ficánkolás nélkül végigülte az étkezéseket.

A gyermekeknek azzal is kedveznek, hogy alacsonyabbra helyezik azokat az asztalokat, ahonnan ők válogathatnak. És hogy miből? Dinó- és csillag alakú, számukra teljesen „felismerhető” ételekből – nincs tehát „Mi az a zöld izé? Én azt ugyan meg nem eszem!”és társai!

Azáltal pedig, hogy a gyerekek nyugiban, elégedetten lakmároznak, mi szülők át tudjuk magunkat adni a kulináris élvezeteknek. Anyaként amúgyis nagyon hálás tudok lenni egy-egy készen tálalt ételért. Ehhez párosult egy olyan bőséges kínálat, amivel elsőre nem is igazán tudtam mit kezdeni. Aztán arra jutottam, hogy a férjem úgyis végigkóstol helyettem mindent – így is volt! Én pedig a családunk egy igen ritka fogásának, a HAL-nak hódoltam. Duplán: hallevest és citrusos lazacot ettem – ez utóbbi annyira isteni volt, hogy repetáztam is, ÉS mikor elcsíptem kifelé menet az egyik chef urat, hálát rebegtem neki érte!

Kisgyermekes családként bevallom, volt benne egyfajta félsz a szálloda és élményfürdő keltette zajjal kapcsolatban. Nos, itt is kellemes csalódás ért: a szobánk a kültéri medencékre nézett, nem volt messze a lifttől, de mindebből semmit nem hallottunk!

No de lépjünk ki a Hotelből, hiszen az, hogy a szobánk kényelmesen tágas, felszerelt, igényes, szép és csendes, a „legtermészetesebb” élmény volt a pesti nyaralásunkban. Mindez „smafu” (ismeri még valaki ezt a szót? J) ahhoz képest, amit az Aquaworld Élményfürdő nyújt!

  • 17 bel- és kültéri élmény-, valamint úszómedence,
  • 11 különleges csúszda, ahol mindenki megtalálja a kedvére valót. Nálunk a szivárványcsúszda volt a nyerő:

szivárványcsúszda

Lánykánknál a kültéri, ami tényleg úgy néz ki, mint a Bogyó és Babócában Bogyó szivárványcsúszdája:

szivárványcsúszda

  • Bongo Kids Club beltéri játszó paradicsom,
  • Kerekítő foglalkozás,
  • Bongó Wonderland (ahol Bongóval, az élménypark kabalájával is találkozhatunk. De itt próbálhatjuk ki a minigolfot,
    minigolf
  • Magyarországon igazi különlegességnek számító asztali foci, azaz Teqballt,
  • valamint lengőtekét

lengoteke2

  • Bátrabb szülők még azt is megengedhetik a gyerkőcöknek, hogy kézzel pingálják ki ezt a gyönyörű, hófehér Mitsubishit. Bevallom, én féltem, hogy ehhez a gyerekeim kicsik még, és rögzül a tevékenység, aztán egy nap a mi autónkon is egy sárga napocska fog figyelni…

autófestés

  • Szintén a Bongó Wonderland-ben futottunk össze a Minimaxból ismert Teo oroszlánnal, Picicicával és Macikutyával is. Nagy sikerük volt minden gyereknél!
  • Apukák és nagyobb fiúk kedvence lehet az új őrület, a Snookball. Ez igazából egy focilabdákkal játszható billiárdjáték.

IMG_6044

Mindezt nem csupán az új élmény miatt érdemes kipróbálni! Igazi Élménybirodalomként minden család részt vehet egy játékban. Az Aquaworld Élményfürdőbe látogató kisgyermekes családok kapnak egy Bongó Wonderland Pecsétgyűjtőt, amit a strand területén található szárazföldi játszóparadicsomban pecsételtethető tele, azonnali ajándékért és bónuszként egy Aquaworld családi belépőért, amit a nyár végén sorsolnak ki. A szállodába érkezők több napos itt tartózkodás esetén már egy igazi Családi Útlevelet kapnak, ami nemcsak abban segít, hogy kipróbálhassuk az összes szolgáltatást, de hat pecsét megszerzése esetén egy 2 éjszakás, 2 fő részére szóló nyaralást is nyerhetnek a szerencsésebbek – mi beneveztünk rá, hátha repetázhatunk!

játéklap
Este, visszatérve a hotelbe a vacsora után minidiszkót is rendeztek a gyerkőcöknek, amit hihetetlenül élveztek. Mi meg közben nyugodtan koktélozhattunk, tisztes távolságból.

nad a hazam

Végül engedjétek meg, hogy közzé tegyek egy „mélyinterjút”, amit a családommal készítettem:

Mi tetszett Neked a legjobban az Aquaworld Resort Budapest Hotelben töltött hétvégén?:

ANYA: Talán leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy a saját idő! Hogy három métert sem kellett tennem a reggeliért, ebédért, vacsoráért. Napozhattam a medencék mellett, míg a gyerekek és a férjem aludt. Hogy a kényelmes, hatalmas ágyunkon olyan jól aludtam a besötétített szobában, mint már nagyon rég. Mit mondjak még? Talán hogy az animátorok rendkívül kedvesek voltak a gyerekekkel.

——————————–

APA: Nekem az okozta a legnagyobb örömet, hogy soha nem kellett azon gondolkoznom, hogy mivel csábítsam el egy-egy helyszínről a gyerekeket. Amikor úgyláttuk, hogy lilára áztak a medencében, számtalan más opciót tudtunk nekik felajánlani: „Gyertek, menjünk inkább trambulinozni! Vagy az ugrálóvárba! Vagy a játszóházba!” Bármelyiket mondtam, azonnal jöttek. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteg élmény után éjjel 10 órát aludtak, délután pedig több mint kettőt!

————————–

SOMA (4 éves): A lift! Meg az összes csúszda! Meg Bongó! Ja és az ugrálóvár.

————————-

VIRÁG: (2 éves): A szivárványcsúszda, pancsi.

Szívből ajánlom tehát mindenkinek, hogy látogasson el az Aquaworldbe, és nyaraljon Pesten!

További infok: http://www.aquaworldresort.hu/

 

Hogy mi? Time menedzsment???

Anyasággal kapcsolatban nagyon divatos mostanában a time menedzsmentről, azaz megtervezett időbeosztásról, hatékonyságról beszélni. Tréningek, workshopok és számos blog szól erről, nyilván nem véletlenül. A gyereknevelés-háztartás-munka-házasélet-én kombót nehéz összetartani úgy, hogy egyik se folyjon ki a kezünkből.

Világéletemben hatékony embernek tartottam magam. Nem szeretek szöszmötölni, időt húzni, elkalandozni. De kisgyerekes anyaként a hatékonyság új értelmet nyer, muszáj rangsorolni, tologatni, mellőzni a dolgokat.

Anyaként nem biztos, hogy akkor vagyok hatékony, ha azonnal válaszolok egy (egyébként tényleg fontos) e-mailre, de ezalatt a gyerekem összetöri magát, vagy százszor elmondja, hogy “Anyaaaaa, figyelj!“.
Ha a játszótéren elintézek négy telefonhívást, de közben egy szót sem szólok a gyerekemhez, szintén nem veregethetem meg a vállamat.
Vagy kitakaríthatom a lakást és megfőzhetek, míg a gyerekek megnéznek egy egész estés filmet, de akkor csak háztartásvezetőként vagyok hatékony, anyaként nem.

Sokat olvastam arról, hogy mások hogyan csinálják, de mindannyian mások vagyunk. Én nagyon nehezen veszem rá magam például arra, hogy órákkal előbb keljek, mint a gyerekek. Ehhez túlzottan szeretek aludni – bár ki nem? Szóval nálam ez nem játszik. Így kifejlesztettem a saját napirendemet, rangsoromat, listámat, és ehhez tartom magam. Íme az én módszerem:

Amit csak lehet: gyerekekkel együtt

A porszívózás, mosás, teregetés, mosogatógépből ki- és bepakolás és bizonyos ételek elkészítése remekül végezhető gyerekkel. Persze csak ha olyan kedvük van. És ha addig tart, amíg ők is élvezik. Ja és ha van rá háromszor annyi időnk, mint egyébként. Mindezek ellenére nekünk ez beválik, szeretik, és meg is szokják, hogy nem magától kerül kaja az asztalra és a szőnyegünknek sincs öntisztító funkciója – sajnos.

Alvásidőben csak a legszükségesebbet

A bonyolultabb főzés, a vasalás és a felmosás mindig alvásidőre marad, de ezeket próbálom úgy alakítani, hogy némi élvezetet nekem is okozzon. Na jó, igazából bevallom, hogy a főzés sokszor elmarad. De ha mégis sikerül, akkor legalább közben rádiót hallgatok, vasalás közben pedig vagy a TV megy, vagy meghallgatok egy adást a kedvenc rádióműsoromból. És hogy miért? Mert:

Az alvásidő az ENYÉM!

Egy ideig azon az állásponton voltam, hogy MINDENT alvásidőben kell megcsinálni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez kivitelezhetetlen, gondolom, ebben egyetértesz. Szóval ebben az 1-2 órában engedheted meg magadnak mindazt, ami otthon is kikapcsolódást adhat. Edzés, kávézás, olvasás, internetezés, telefonálás, stb. Ja és egy ideje a munkát is ebbe az időszakba kell beilleszteni.

Ha tehátmegengedsz egy tanácsot: rendkívül értékes ez az idő, ne “cseszd” el felesleges dolgokkal, én nagyon sokáig beleestem ebbe a hibába :-(.

Rangsorolás!

Ez létfontosságú a csecsemőkorban, amikor nem lehet tudni, hogy a napi 2-3 alvás meddig fog tartani. A következőképp tudnám leírni, mi is történik ilyenkor:

Végre elalszik a kisbabád (másfél órás ringatás után!), éhes vagy, szomjas vagy, álmos vagy, pisilned kell, szalad a lakás, de a fáradtságtól hirtelen annyira futja csak, hogy levágódj a kanapéra, és már görgeted is az okostelefonodon, hogy Józsi lájkolt hat új oldalt, Marcsinak lett négy új ismerőse, Andi már megint nyaral, az oldalak, amiket követsz, megint ellátnak 120 kiváló tanáccsal, és ebben a pillanatban hopp, felsír a gyermeked, mert kialudta magát húsz perc alatt. És nem ettél, nem ittál, nem mentél el mosdóba, igazából nem is pihentél, a lakás meg továbbszalad.

Ez körülbelül tízszer fordult elő egy héten alatt, így megfogadtam, hogy rangsorolom a teendőimet:

Ha a baba elalszik a következőképp járok el:

  1. mosdóba megyek
  2. eszem
  3. iszom
  4. elpakolok a konyhából és a nappaliból
  5. helyzettől függően: főzés/telefonálás/vasalás/ olvasás/ alvás
  6. Facebook

Ez a rangsor sokat segített a túlélésben nagyon sokáig. Mostmár azért a gyerekeket is be lehet fogni, meg a férjem is hamar belátta, hogy vannak feladatok, amiket jobb, ha átvesz tőlem.

Szabad félnapok

Annak ellenére, hogy nincs nagyszülői segítségünk, általában kéthetente sikerült szervezni félnapokat, mikor az idő nyomása nélkül el tudtam készülni mindennel. Ilyenkor vagy egy nagylelkű barátnővel, vagy bébiszitterrel vannak a gyerekek – sőt, mostmár heti rendszerességgel vannak szabad félnapjaim. Megmondom őszintén, nehezen lennék meg már ezek nélkül, és félévente egyszer még az is belefér, hogy a félnapjaimat ne háztartással üssem el, hanem kozmetikusnál vagy fodrásznál töltsem (ahogy ezt írom, eszembe jut, mekkorát röhöghet az ilyen mondatokon Sarka Kata 😀)

banner_egyedul

Vannak dolgok, amiket egyszerűen el kell engedni

Ami a rangsoromon rendszerint legalul van, azt egy idő után már rá sem teszem… Szent meggyőződésem például, hogy ablakpucolásra – kompletten, amikor az egész lakás minden ablakát megpucolom, egyhuzamban – nyugdíjas koromig nem lesz időm. Így marad az, hogy amelyik már vérlázítóan mocskos, azt sürgősségi jelleggel megpucolom.

Vagy ilyen lett sajnos a kapcsolattartás. Soha nem csináltam ügyet abból, ha valaki hónapokig nem emelte rám a telefont, én akkor is hívtam, érdeklődtem. Na, erről leszoktam. Az én időm is fontos, nem csak másé. Nem biztos persze, hogy ez jó, de valahogy mégis így alakult.

Én tehát így sakkozom a nap 1440 percével. Nem mondom, hogy nem fárasztó, de amikor egy-egy nap végén azt látom, hogy a gyerekek békésen alszanak, az egész család jól lakott (így vagy úgy), és még a lakás is egyben van, akkor boldogan teszek egy pipát a listám végére!

Kép: photostock illetve fantasista,  FreeDigitalPhotos.net

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Elvek kontra anyaság

Tegnap találkoztam egy kismamával. Már csak pár hete van a szülésig (első gyerek), nagyon készül, nagyon izgul. És nagyon hangzatos elvekkel indul neki a gyereknevelésnek. Jót nevettem ezeken, mert bevallom, néhányat én is sokáig vallottam. De ma már a legtöbb ilyenen csak mosolygok. Mindenesetre nem akartam szegényt elkeseríteni, hogy szép sorban mind meg fog dőlni, vagy legalábbis elő kell vennie majd minden rugalmasságát. De azért célozgattam rá, hogy “Cicácska, nemúgyvanaz!“.

Na de mik is ezek az elvek? Nagyon sok van, itt csak párat szedtem össze. Néhány biztosan ismerős lesz!

Legalább egy évig szoptatni fogok. De inkább kettőig!

Legyen úgy! De aztán nem mindenkinek jön ez össze. Számos oka lehet annak, hogy a meghitt összebújásoknak idő előtt vége szakad. Egy ideig küzd az ember lánya, sikerrel vagy kudarccal, mindenesetre mindenkinek nehéz elfogadni: vége. Függetlenül attól, hogy ez mikor történik. A szoptatással kapcsolatos elvárások azonban nem csökkennek. Emiatt hónapokig depressziós lehet egy anya, és ezt én személy szerint nagyon sajnálom.
Személyes megjegyzés: Számomra sokkoló volt, hogy onnantól kezdve, hogy megszültem a gyereke(i)met, hirtelen mindenkit (értsd: szomszéd bácsi, bolti pénztáros, nagybáty, barátnő ismeretlen munkatársa) egy dolog érdekelt: hogy vajon folyik-e tej a mellemből… És ha igen, elég-e, és a gyermekem megfelelő technikával próbálja-e azt magába szívni, megfelelő mennyiségben és megfelelő gyakorisággal? Jaj, emlékszem, nagyon elegem volt ebből, pláne azért, mert nem is ment minden olyan simán az elején, mint ahogy “illene”, hogy menjen. Nagyon frusztráló volt, hogy mindenki ezzel jött: “És? Van tejed?” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!

Cumi? SOHA!

Fel a kezekkel, hány cumi-ellenes van (volt) köztünk? Én azt a jótanácsot kaptam erre vonatkozóan, hogy ha a postástól csak úgy tudom átvenni a leveleket, hogy leteszem a gyereket és cumit teszek a szájába, akkor azért engedtessék meg az a másfél perc csend. Ennyi lazaság nekem belefért. És szerencsémre a gyerekeim döntöttek helyettem, másfél percnél tovább nem is hozta őket lázba a cumi. De tudok olyanról, aki nagyon cumi-ellenes volt, mégis: a négy éves kisfia a mai napig cumival alszik el. Szóval óvatosan a SOHÁ-kkal :-)!

Soha nem alszik az ágyunkban a gyerek.

A százhetvenötödik hétszer ébredős éjszaka után magad mellé fogod húzni… Szerintem. De ha nem, hát respect! 😀

Nem fogok vele kiabálni! Soha, soha, de soha!

Nagyon helyes! De van pár dolog, amit tudnod kell:

  • Ez az elhatározás addig simán betartható, míg el nem hangzik az első NEM AKAROM csemeténk szájából. Onnantól azonban komoly kihívások elé nézünk…
  • A gyerekek nem mindig mennek arra, amerre szeretnéd.
  • Állítólag vannak olyan gyerekek, akik nagyon szeretnek firkálni rajzolni. Amíg ott vagy, addig színes ceruzával, a kifestőbe. De mihelyt kilépsz a szobából: Nutellával, Sudocremmel, zsírkrétával, tollal, alkoholos filccel. Falra, okmányra, szerződésre, bármire. DE: Ezért nem haragudhatsz rá! A megoldás rém egyszerű: tegyél mindent legalább másfél méteres magasságra úgy, hogy egyik szekrény, asztal és polc se legyen megközelíthető. Sehogy! Bizony, pár évre a székeket is ki kell iktatni a lakásból… Sok-sok idegeskedéstől mentesülsz ezen óvintézkedések jóvoltából!
  • A gyereket egyáltalán nem érdekli, hogy sietned kell! Ettől ő nem fog gyorsabban öltözni, gyorsabban reggelizni vagy gyorsabban sétálni. Ha ott van egy csiga a járdán, kutyakötelességed megnézni, hogyan jut át a másik oldalra.

Ha egyik ponton sem dúltad fel magad, akkor tényleg nem fogsz kiabálni a gyerekeddel!

banner_kettesben

Soha nem fogom a nyálammal törölni az arcáról a koszt

Ó, dehogynem! 😀

Nem fog tévézni

Tapasztalataim szerint a zéró tévézést csak azoknak az ismerőseimnek sikerült átvinni, ahol nincs tévé. Kisebb-nagyobb elhatározás mindannyiunkban van ezzel kapcsolatban, de a zéró-elv nagy elhatározást kíván.

Én nem fogok beszűkülni és csak a gyerekekről beszélgetni mindenkivel

Ne is tedd! De azért… Ha megkérlek, tudsz róluk beszélni úgy 593 percet, ugye? :-)

banner_egyedul

Soha nem pakolok el utána! Tanulja meg már csecsemőként, hogy el kell pakolni maga után!

Na ezt én a mai napig vallom! És át is vittem mind a két gyereknél, roppant büszke vagyok rá :-D!

Nagyon igaz tehát a mondás: Azelőtt elveim voltak. Most pedig gyerekeim vannak!

Lazaságot, rugalmasságot elő, és hajrá!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Anyaidő és lelkiismeret

Néhány kifogást említettem már, amiért, mi, anyák nem igazán megyünk el kikapcsolódni (5 kifogás az anyaidő ellen). A legfőbbről azonban nem tettem még említést: a lelkiismeretről! A hangról, ami belül, a szívem/fülem/agyam legmélyebb bugyraiból felfortyan néha (jaj! Vizuális típus vagyok!), hogy “Dehát Neked nem az a dolgod, hogy kikapcsolódjál! A gyerekeid számítanak Rád, Te meg csak úgy otthagyod őket! Hát milyen anya az ilyen?

Sajnos néhány napja engem is hatalmába kerített ez a marcangoló érzés. Nemrég dicsekedtem Facebookon, hogy meghívott a barátnőm egy 48 órás kiruccanásra. Nagyon-nagyon örültem neki, nem voltam ilyen sokáig távol itthonról, mióta… igazából mióta család vagyunk. Tényleg úgy éreztem, hogy ez már nagyon kijár nekem. Elképzeltem, ahogy nagyokat sétálunk, beszélgetünk, önfeledten röhögünk, nosztalgiázunk, üldögélünk, bulizunk, délig alszunk, és… Nem is folytatom. Bevallom, vannak napok, mikor ez éltet, és olyankor gyorsan megnézem, mennyit kell még addig aludni – már csak hármat!!!

banner_egyedul

Aztán tegnapelőtt jött ez a hang a maga vádaskodásaival és számonkéréseivel. És azóta minden megváltozott. Már látom magam előtt azt is, ahogy a lánykám engem követel ébredéskor, velem akar elaludni, hozzám akar majd bújni és én nem leszek ott neki. Hogy a fiam az én tejbegrízemet kéri, és nem biztos, hogy Apáé ugyanolyan lesz! És azt is, hogy a férjemre hárul minden, amiben azért nyilván nincs akkora rutinja, mint nekem, akinek ez a “dolga”, és szegény amúgyis hullafáradt az egész heti hajtástól. És még jön hozzá egy ilyen “program”, hogy a drága neje most épp ki akarja magát pihenni (megjegyzem, szemrehányásnak még csak csíráját sem fedezem fel benne – még -, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok neki!).

Ilyenkor azzal próbálom elnyomni a lelkiismeretem hangját, hogy én sem vagyok pótolhatatlan. Apa ugyanúgy meg tudja nyugtatni a lányunkat – csak kicsit tovább tart. És ő is a legjobb tudása szerint készíti majd el a tejbegrízt, ha arra lesz igény. Aztán ez a “pótolható vagyok“-érzés sem az igazi ám, szóval a végére egy hatalmas káosz lesz, a kérdéssel: nekem erre tényleg van igényem? Tényleg olyan iszonyú kimerítőek a saját gyerekeim???

Nos, szerencsére nem! De arra jutottam, ha nem is “jár” nekem ez a 48 óra szabadság, nagyon jót fog tenni. Az idegrendszeremnek, a táncos lábaimnak, az alvókámnak, a sokszor eltűnőben lévő humoromnak. Arról nem is beszélve, hogy a barátnőmmel végre minden félbeszakított történetet be tudunk fejezni, ez nagyon ránk fér már. Apának pedig biztosan óriásit nő az egoja, hogy ezt is meg tudja oldani :-). Szóval… mindenki jól jár! A hang meg kussoljon 😀

——————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

Én miért nem hisztizhetek???

Tegnap reggel a nagyfiam oltári nagy balhét csapott, amikor közöltem vele, hogy az apukájuk már elment dolgozni (ez tízből tíz reggelen így van, és még soha nem akadt fenn rajta, na mindegy…). Aztán míg ő pisilni ment, megcsináltam neki a müzlit, ami a második balhénkat idézte elő: DE ÉN AKARTAM ÖNTENI A TEJET! – Újabb 5 perc hangos sírás, majd nyöszörgés.

Ezt a remek hangulatot egy pillanat alatt átvette a lánykám, és a mindennapi pajzsmirigy gyógyszerét ötször (!) lökte ki a kezemből bömbölve, hogy ő ugyan azt be nem veszi…

Alig negyedórával ébredés után tehát két telitorokból síró gyerek figyelt a konyhában, minden anya álma, de komolyan! Magamhoz öleltem őket, és még ott is hosszan picsogtak-hüppögtek. Én meg közben azon gondolkoztam:

MILYEN JÓ NEKIK!!!

Ők még büntetlenül elsírhatják magukat bármin. De nem azzal a visszafojtós felnőtt könnyezéssel, hanem teljes torokból, őszintén, és egészen addig, amíg valaki agyon nem ölelgeti őket. Egész nap ezen járt az agyam, mennyi idegességet, hajtépést spórolnék meg magamnak, ha egyetlen napra bennem is meg lenne ez a képesség – és lenne valaki, aki ilyenkor alaposan megölelget, minden alkalommal…

  • Nincs kedvem felkelni: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
  • Nem jön rám a kedvenc nadrágom: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
  • Bedöglött a mosógép: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
  • Nem lehet tolni a babakocsit ezen a nyamvadt járdán: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
  • Nem ért haza időben a férjem: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

És még hosszan folytathatnám a sort, mi miatt tudna az ember egy jóízűt bömbölni :-). Ehelyett marad az “Ugyanmár, ez semmiség, ne akadj már ki mindenen!“, meg az “És? Oldd meg!” Hjaj… Gondtalan gyermekkor…

Persze aztán eszembe jutott, hogy biztosan van olyan nő, akiben ez a remek “képesség” megmaradt felnőttkorára is. És elképzeltem, ahogy tényleg toporzékol és zokog mindenen – és marha jót derültem ezen. Te ismersz ilyet? :-)

——————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?