lelki dolgaink

Könyvajánló – Oups, a XXI. század Kis Hercege

Kamasz korom óta kedvencem a Kis Herceg. Többször olvastam a könyvet és a réges régi mesét is láttam – az új verzióról meg a sorozatról inkább nem ejtenék most szót :-(.

Biztos vagyok benne, hogy amint megérnek rá a gyerekeim, a kezükbe fogom adni, mert olyan alapokat ad a felelősségről, a barátságról, a szeretetről, amit más könyvben még nem találtam meg.

Aztán szembe találkoztam egy sorozattal, ami úgy hirdeti magát, mint a XXI. század Kis Hercege. A történetek Oups-ról, a kis szeretetnagykövetről szólnak, aki sorra veszi azokat az élethelyzeteket, amikor a szeretethez kellene fordulnunk, ám mi legtöbbször nem ezt tesszük. A boldogságkeresés, a pénz hajszolása, a betegségek, a szenvedés, a borúlátás, a kétségek, a barátságok, mind olyan elemei életünknek, amit (talán) sokan nem jól közelítünk meg.
A sorozat négy könyvből áll, melyek egyenként is megállják a helyüket, nem összefüggő történetekről van szó:

4-könyv

Az író, Kurt Hörtenhuber olyan történeteket és bölcsességeket tár elénk, amelyek kortól, nemtől, neveltetéstől és vallástól függetlenül mindenkit megérintenek, hiszen az emberekben élő tiszta szeretetről szólnak.

Egyszerű mondatok, magvas gondolatok, szívmelengető grafika, és kedves humor jellemzi a könyveket. Ugyan a kiadványokat eredetileg felnőtteknek szóló ajándék- ill. életvezetési könyvnek szánták, de könnyen értelmezhető nyelvezete miatt az iskolákban is elkezdték használni a tanárok, aminek eredményeképpen már külön tanulóknak szóló didaktikája is elkészült. Minden könyvhöz ajándékkártyák tartoznak, az adott könyv legfontosabb üzeneteivel.

kártyák

 

A 15 éves európai sikertörténet 2017 elején végre megérkezett Magyarországra is! A www.oups.hu webshopon a könyvek mellett Oups-os bögréket, pólókat valamint telefontokokat is lehet vásárolni, ha akarod, csak a kedves képekkel (Günter Bender illusztrációi), ha szeretnéd, idézettel együtt.

S hogy miért írok most erről?

Egyrészt mert a nyomda (Dabasi Nyomda) felajánlott 5 könyvet (A szeretet nagykövete címűt) az Anyaidő kedvelői részére – itt nyerheted meg! És biztos vagyok benne, hogy szeretni fogjátok! Másrészt pedig nagyon fontosnak tartom, hogy átadjuk a gyerekeinknek ezt a szemléletet: ha így nőnek fel, sosem rendül meg a hitük abban, hogy ezt a világot szebbé és jobbá teheti minden egyes ember!

konyv32

Anya és az évértékelés

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de rajtam minden évben úrrá lesz egyfajta önelemzési, önértékelési, tervezési kényszer január elején. Semmi szándékosság nincs ebben. Csak végigpörgetem fejben az előző és a következő évet. Ebben az évben ezt írásban tettem meg. Akit érdekel, fogadja szeretettel ezt a kissé skizo interjút, önmagammal :-):

Milyen terveim voltak 2016 januárjában?

A szokásos lefogyok-sportolok-okosan fogok enni háromszögön kívül két magammal kapcsolatos cél fogalmazódott meg bennem tavaly ilyenkor: az egyik, hogy belépek egy kórusba. A másik, hogy legkésőbb ősszel visszamegyek dolgozni.

És?

Mindkettőt megvalósítottam, és a legjobb döntések voltak, amiket hozhattam. Az éneklés heti fix program, és rendkívül sok örömet ad. A munkába végül a bölcsis beszoktatás után, szeptember közepén tértem vissza. Ez pedig visszaadta az életembe a ritmust, az agymunkát, az én-is-nő-vagyok érzést. Mivel részmunkaidőben dolgozom, úgy látom, a család sem sínyli meg, szóval tényleg nem bántam meg.

Miért épp most jött el a visszatérés ideje?

Év elején gondolkoztam el azon, hogy a lányom ovijáig hátralévő 1,5 évig tudjuk-e nélkülözni a fizetésemet. Mérlegeltem, hogy egyáltalán élvezné-e a lányom a bölcsődét. Elmentem megnézni, és minden kétségem elszállt: kevesen vannak, pedig állami bölcsőde, a gondozó nénik pedig tündériek. Illetve kérdésként merült fel az is, hogy ki fog-e elégíteni további 1,5 évig az itthonlét. Nos, mindezt végigzongorázva minden út a visszatérés felé vezetett.

Mik jelentették 2016 fénypontjait?

Az egyik mindenképp a nyaralásunk. Egészen a horvát tengerpartig eljutottunk. De ide sorolnék minden reggeli családi összebújást, illetve minden olyan kimenőt, amikor kettesben tudtunk lelépni a férjemmel.

Mik voltak a mélypontok?

Az egyik egyértelműen a Rihanna koncert :-)! De komolyra fordítva a szót… Sajnos elég komoly mélypontokat látott ez az évünk. Például amikor a lányom a beszoktatás harmadik hetében rengeteget sírt. Akkor már csak pár napom volt munkakezdésig, nagyon féltem, hogy rosszul döntöttem és hiába közvetlen, barátságos, beszédes 2,5 éves kiscsaj, egy porcikája se kívánja, hogy mindezt nélkülem csinálja.
A másik mélypont még mindig tart. Karácsony előtt egy nappal teljesen váratlanul elvesztettük az apukámat.

Mit tartogat 2017?

Most elsősorban újratervezést, anyukám megerősítését.
Kis családunk szempontjából nem tervezünk nagy változtatásokat, annyi lesz majd, hogy a lányunk ősztől ovis lesz, így az az idilli állapot lép életbe, mikor egy intézményben töltik a napjaikat! Alig várom! Minden más, remélem, így marad. Pluszba jöhet bármi, csak veszteség ne legyen.
Szakmai szempontból szerintem sok kihívás vár rám, de jófélék :-).
Anyaidővel kapcsolatban is vannak téma-ötleteim. Rendületlenül hiszek abban, hogy a saját idő az, ami könnyebbé teszi a kisgyerekes anyukák életét, de a hiányérzet felismerésén és a panaszkodáson túl még mindig kevesen tesznek többet. Nagyon bízom abban, hogy lesznek tartalékaim megvalósítani munka mellett ezeket a terveket.

Ha van, kedved, kommentben Te is számolj be az éved értékeléséről. Szívesen olvassuk!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Az anyaság színei

Az anyaság szürke, amikor már torkig vagyok a napi öltöztetés-etetés-büfiztetés-hisztielhárítás (a megfelelő aláhúzandó!) rutinnal; minden nap ugyanolyan, nincs semmi, amit várni lehet, csak telnek-múlnak az órák, napok, hetek.

Az anyaság élénkvörös, mint a rúzs, amit felteszek, mikor végre elmegyek valahová a férjemmel vagy egyedül – és annyira szokatlan a smink, hogy egész éjjel feszengek tőle, mégis… Különleges lesz tőle az egész program!

Anyának lenni rózsaszín, amikor egy-egy saját program után visszatérek a gyerekekhez, alaposan kipihenve minden hisztit, sírást, küzdelmet és nyafogást. Megölelem őket és azon gondolkodom: “Hát hogy fáraszthattak le ezek a tündérbogyók? Hogy is mehettem el innen egy percre is?

Az anyaság egy rövid ideig izzó piros volt. A kialvatlanságtól, a tehertől, a megfelelni akarástól heteken át olyan idegállapotba kerültem, amikor MINDEN baj volt. Egy rossz nézés is elég volt a robbanáshoz. Utáltam!

Az anyaság fekete. Nagyon sokszor fekete. Mint a hosszú alagút, aminek állítólag van vége. Legalábbis azt mondják, hogy van… Vagy olyan fekete, mint a ruhák, amikben hihetelenül jól éreztem magam még két évvel szülés után is – ápolt és eltakart!

Az anyaság nagyon halvány rózsaszín. Mint a férjem ingei, amiket megint a piros rugival együtt mostam ki.

banner

Az anyaság tengerkék, és sokszor nincs is jobb annál, mint hagyni, hogy a tenger hullámai sodorjanak, hintáztassanak, s csak engedni, hogy haladjunk, amerre haladnunk kell!

Az anyaság rikító sárga. Örök élénkséget, éberséget követel.

Anyának lenni nekem egy kicsit világoskék is. Mint a legkedvesebb body-nk színe, amiben először aludta át a fiunk (egy év után) az éjszakát. Képes voltam naponta kimosni, hátha az anyaga miatt alszik benne ilyen jól. Aztán egy nap megkegyelmezett nekünk, és bebizonyította: teljesen mindegy, mit adok rá. Tud aludni másban is!

Az anyaság piszkos fehér. Mint az agyonmosott textilpelenkák. Vagy mint a napok óta takarításra váró asztal. És… mint az érzés, hogy már semmi nem lesz köztünk olyan, mint régen!

Az anyaság seszínű, átlátszó. Mindig, amikor el akarok bújni, hogy más anyák ne bánthassanak, ne kapjak több “Bezzeg az én gyerekem“-et és kéretlen jótanácsokat.

Anyának lenni zöld. A remény színe ez! A reményé, hogy egy icike picikét mintha könnyebbnek tűnne minden nap. Vagy legalábbis egyre könnyebb lesz úgy mosolyogni, mintha könnyebb lenne!

Az anyaság fehér! Az első találkozások a gyerekeimmel életem legtisztább és legfényesebb pillanatai voltak.

Anyának lenni halványlila. A babaillatot semmi máshoz nem tudom hasonlítani. És három hét után hiába szippantottam bele mélyen a csecsemőmbe, soha többé nem éreztem ezt a semmihez nem fogható illatot, és azóta sem érzem… Más kisbabáján sem! Hiányzik :-(

Az anyaság kopott narancssárga. Mint a halványuló emlék a régi életemről, amikor addig aludtam, amíg akartam, olyan spontán lehettem, amilyen csak tudtam és tele voltam szabadsággal. De űrrel és vággyal is, hogy ez a “spontán szabadságozás” véget érjen!

És hogy mikor ARANY az anyaság? Mindig, amikor azt mondja: “Szeretlek, Anya!”

Sokszínű. Ettől szép és ettől nehéz.

Számodra ma milyen színű az anyaság?

————————–

Köszönöm a barátnőmnek, Rák Alexandrának, hogy megihletett fantasztikusan kifejező írásával: https://alexandrarak.com/2016/10/04/what-color-is-love/.

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Az én mélypontom – interjúk

Sokan sok mindent írnak a szülés utáni depresszióról. A rosszkedvűségtől az öngyilkosságig mindenre ráhúzzák már, hogy ez bizony szülés utáni depresszió. Nos, nem én leszek az, aki ezt helyre teszi, ezt a vitát meghagynám a hozzáértőknek.

A webbeteg.hu definíciója szerint egyébként: “A szülés utáni depresszió jellemző tünetei az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség. Az anyuka nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, gyakran sokat fogy vagy épp ellenkezőleg az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. A frissen szült nők gyakran beszámolnak arról, hogy alkalmatlannak érzik magukat az anyaságra, reménytelennek tartják a saját helyzetüket, rosszabb esetben bűnösnek érzik magukat, mert nem tudnak megfelelni a környezet elvárásainak. Gyakori panasz még a koncentrálási nehézség, elfelejtenek szavakat, nem jutnak eszükbe dolgok, képtelenek dönteni adott szituációkban. Igazán komoly esetben az anyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk.”

(Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/depresszio/10753/a-szules-utani-depresszio)

Pszichiátriai kezelésen részt vett kisgyermekes anyukák sajnos nem vállalták, hogy nyilatkozzanak. De három édesanya esetét meg tudom Veletek osztani.

Álljon most itt három interjú, kommentár nélkül. Három anya vall arról, mikor volt mélyponton:

HEDVIG

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második kislányunk születése után kb. 4-6 héttel, amikor a férjem idei első szezonja beindult – gazdaságunk van vidéken. Rengeteget sírtam, nagyon nehezen bírtam, hogy nincs ott velünk, és nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy tényleg senki nem hajlandó segíteni. Nagyon-nagyon sokat sírt a kicsi, csak a kezemben tudott aludni pokrócba csavarva (hetekkel később találtam meg a neten a többemberes baba kifejezést, melynek 12 pontos leírásából 11 illett rá), és a nagyobbik lányunk is rajtam vezette le a felgyülemlett feszültségét. Sokat kiabáltam és sokszor kellett a kicsit sírni hagynom a szobájában, hogy kimenjek a teraszra, hogy ne halljam és sírjak én is. Az első pár hónapot így nyomtuk végig.

Onnan jöttem rá, hogy baj van, hogy sokszor kellett “ott hagynom” a síró kicsit, hogy ne halljam, mert már az idegeimre megy, hogy sokszor számomra is megdöbbentő módon üvöltöttem a nagyobbikkal (vagy éppen miatta, a másik szobában), és eljutottam a tehetetlen düh azon pontjára, mikor elvertem a fenekét a nagynak. Egyszer. Majd néhány nap múlva még egyszer…
És 9 év együttlét után először felötlött bennem a gondolat, hogy én ezt nem csinálom tovább, nincs szükségem egy soha rá nem érő férjre. Akkor is ennyire egyedül lennék, ha egyedül nevelném a lányokat, ha nem figyel rám jobban a férjem, egyszerűen összepakolok, és elmegyek. Ezt egy heteken át íródott, kb. 12 oldalas levél előzte meg, amit neki írtam, hogy végre megtudja, min megyek keresztül. Meghallgatni nem volt ideje, mert egyszerre több lovat próbált megülni egy s*ggel, annyi munkája volt. Amikor kicsi lány végre elaludt, akkor én sírtam. Muszáj volt valakinek elmondanom mi bajom van, mert belebolondultam volna. A régi, igazán jó barátnőim még az esküvőnk évében elkoptak, a többiekkel azóta csak akkor beszélünk, ha én keresem őket, akik megmaradtak gyerekes anyukák, velük van, hogy hetekig kergetjük egymást, mire tudunk végre beszélni. Anyukámmal a kicsi születése után egy héttel nagyon összevesztünk, ami pont a végre javulni látszó kapcsolatunkat küldte totál padlóra. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám búmat-bánatomat, csak a férjem…

És hogyan reagált?

Eleinte, mikor próbáltam szóban elmondani, hogy a tűrőképességem határait súrolgatom, nem vette komolyan. Csak a szokásos “hisztinek” tűnt – eleinte mondjuk nekem is. Aztán, amikor leírtam, hogy tökéletesen elterveztem, hogy mikor és hogyan fogok innen lelépni a két lánnyal, ha nem lesz semmi változás, akkor már rájött ő is, hogy nem csak éppen egy menetrend szerinti, szülés utáni hormoningadozásról van szó. Akkor már figyelt rám – épp az utolsó pillanatban.

Érezted úgy, hogy segítséget kellene kérned? Kértél? Kaptál?

Igen, éreztem. Folyton. Egy többemberes babát nem véletlenül neveznek így. Én pedig egyedül voltam egy többemberes babával és a nővérével. Kértem segítséget, de nem kaptam, vagy nem úgy, ahogy az segítség is lett volna. Azt, hogy orvoshoz is kellene fordulnom, nem éreztem. De azt igen, hogy kell valami recept nélküli gyógynövényes nyugtató, mert kezdek kifordulni önmagamból. És ha az nem segít, akkor orvos…

banner

Ki és mi segített végül?

A férjem. Hogy vége lett a szezonnak a gazdaságban. És az, hogy megértette, mi bajom van, és hogy mi “baja” van a gyerekeknek. A felismerés, hogy létezik többemberes gyermek és hogy nem tehetünk többet annál, amit amúgy is megteszünk érte, és hogy nem azért sír egyfolytában, mert valamit sz*rul csinálok.
Az is segített, hogy elfogadjam: egyedül vagyok/vagyunk és csak magamra és a férjemre számíthatok. Hiába laknak a nagyszülők egyik részről 200m-re, másik részről ugyan 90km-re; segítség akkor sincs! Nem érnek rá az unokáikra.
Az idő is sokat gyógyított a sebeken. Hogy a kicsi végre nem sírt egész álló nap és egész éjszaka, és hogy féléves korára már nem volt olyan kis mimóza, és ki lehetett mozdulni vele.
Plusz testvérem egy kedves barátnője heteken át el tudott jönni egyszer, egy délután lefoglalni a nagyobbat, de sajnos az induló szemeszterben olyan lett az órarendje, hogy már nem tud jönni. Bár azóta elkezdődött az ovi, az is nagy könnyebbség.

Ezek szerint mostmár jól vagy! Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Sajnos a legszomorúbb tanulság az, hogy soha többé nem várok és nem kérek segítséget senkitől. Mindent nekem és a férjemnek kell megoldanunk, hogy nekünk és a gyerekeknek jó legyen. A beszólásokat (kritika és jó tanács az van bőven segítség helyett) meg kellett tanulnom elengedni a fülem mellett. Nem mindig megy, de azért elég jól haladok.

Azt is meg kellett tanulnom, hogy, amit segítségnek gondolnak, (mert segítenek, csak éppen úgy, ahogy azt ők gondolják, vagy nekik jó) azt ne rosszként éljem meg, hanem “örüljek”, hogy legalább ennyit tudnak. Már ez is megy, úgy ahogy.

És még nagyon fontos, hogy meg tudtam beszélni mindezt a férjemmel. Ha 12 oldalas, kézzel írott levél segítségével, hát azzal. E nélkül még szilárdabb lenne a tervem, ami a gyerekekkel való költözést hivatott megvalósítani néhány éven belül és már fényévekre kerültünk volna egymástól, és úgy élnénk egymás mellett, mint a szobanövények. Mostmár biztos vagyok abban, hogy ezt az egészet együtt is végig tudjuk csinálni! Pedig közben elindult a második szezon. A hosszabb. De büszke vagyok magamra, mert jól veszem az akadályokat, és ezt már megjegyezte a férjem is :-)

OLÍVIA

Elmeséled röviden, hogy mi volt a baj?

Az első kislányunk nagyon hasfájós volt, rengeteget sírt, alig aludt. Alapvetően nincs nagy alvásigényem, de a 2-3 óra alvás mégis kevésnek bizonyult. Kimerültem, lefogytam, a túlélésre játszottam minden nap, de közben elvesztettem önmagam. A testemmel sem voltam megelégedve, nem tetszettek a melleim… nem éreztem már nőnek magam, “befordultam”. Nagyon frusztrált ugyanakkor, hogy bizonyos családtagok rendkívül okosak voltak a tekintetben, hogy mit hogyan kellene csinálni a baba körül (persze mindent másképp, mint ahogyan én csináltam!), ez is elvette az önbizalmamat.

Férjeddel beszéltél erről? Hogyan reagált?

Tulajdonképpen nem kellett beszélni, mert magától is meglátta és megérezte, hogy valami nem stimmel, hisz’ nem voltam önmagam. Végig türelmes és segítőkész volt, de eljött az a pont, amikor felismerte, hogy ehhez ő már kevés, és úgy gondolta, hogy külső segítséget kellene kérnem.
Kineziológushoz fordultam. Már néhány alkalom sokat segített. Kezdtem visszatalálni önmagamhoz, hosszútávú megoldást nyújtott. Elkezdtem jobban odafigyelni magamra, újra eljártam mozogni, sminkelni tanultam, stb.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

A második gyermeknél már könnyebben ment minden, ugyanakkor mégis volt ott is egy mélypont, de könnyebben átestünk rajta. Az anyaságnak igen is sok árnyoldala van, de erről senki sem beszél. Még a családtagok sem érzékelik, hogy az, hogy a gyermekek kiegyensúlyozottak, boldogok, hogy tiszta a lakás és minden nap meleg étel van az asztalon, komoly munka, és sok-sok áldozat. Persze természetesen megéri :) csak közben nem szabad elfogyni… Kell az énidő, melyet én a mozgásra fordítok, ami testileg-lelkileg feltölt, növeli az önbizalmat és extra energiákkal ruház fel.

NÓRA

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második gyermekünk születése után 2 hónappal volt a legnehezebb. A nagy akkor lett kétéves. Kilométerekről látszott, hogy folyton rossz kedvem van. Heteken át egyáltalán nem mosolyogtam. Minden idegesített. A gyerekekkel nem is annyira, de a férjemmel folyamatosan ingerült voltam. Egy nap megjegyezte, hogy egy kedves szavam sincs hozzá, és hiába segít (tényleg sokat segít itthon, éjszakánként is felkelt a kicsihez), így is csak puffogok mindenért. Akkor nagyon magamba néztem, és rájöttem, hogy igaza volt, hónapok óta nem értékelem a segítségét, a támogatását, és úgy általában… semmit sem értékelek, semminek sem örülök! Többször is elképzeltem például, hogy lelépek egy időre és itt hagyok mindenkit. Vagy a legrosszabb, hogy azon gondolkodtam, milyen jó lenne egy hétre kórházba kerülni, ahol végre mindenki békén hagy majd. Na, ezek a fantáziálgatások és a férjem szavai voltak azok, amik végleg kimondatták velem: Ez így nagyon nincs rendben, ez nem én vagyok!

Meg tudtad azóta fogalmazni, hogy miért voltál ilyen?

Nagyon igazságtalannak éreztem a lemondások arányát. Úgy éreztem, az én “életem” nagyjából véget is ért, és soha nem lesz már jobb vagy könnyebb – és ezért tudat alatt a férjemet és a gyerekeket tettem felelőssé. Semmi segítségünk nem volt, ez sem tett jót. És a hormonok is ellenem dolgoztak…

A felismerés után mit tettél azért, hogy jobb legyen?

Ha panaszkodtam, nem igazán találtam értő fülekre. A gyerektelen barátnőim folyton azzal jöttek, hogy bármikor cserélnének velem, szóval fogjam be. A családom távol van, telefonon ugyan hallották a hangomon, hogy fáradt vagyok, segíteni viszont nem tudtak. Így megbeszéltük a férjemmel (ekkor fogtunk bele egy felújításba, ami minden idejét lekötötte), hogy meghúzzuk a nadrágszíjat és bébiszittert keresünk. Ez végül nem igazán hozott segítséget. Akkor mentem el otthonról, amikor mindkét gyerek aludt délután. De hiába, mert egy percre sem tudtam elengedni magam, bármit is csináltam.

Ki és mi segített végül?

Szerencsére szívesen beszélek, ha van kivel. Mikor úgy éreztem, hogy a család, rokonok, ismerősök-körön ki kell lépnem, mert ők nem tudnak segíteni, bekapcsolódtam egy kerületi baba-mama klubba. Már az első alkalommal kibeszélhettem magamból mindent, és csupa értő és együttérző emberre találtam. Rengeteget segített már ez is.
Az ingerültségemet pedig egy egészen furcsa dologban vezettem le: hetente összegyűjtöttem pár befőttesüveget, és olyan erősen odavágtam a szelektív hulladékgyűjtőbe, ahogy csak tudtam. Azóta sem tudom, ez hogy jutott eszembe, nem vagyok egy dühében törő-zúzó típus. De akkor ez tényleg segített!

Meg… igazából mázlim volt, hogy jött a tavasz, napsugár, virágok, frissesség. Ráadásul a férjemnek egyre több szabadideje lett, és több programot tudtunk szervezni. Plusz egy kedves barátnőm is nagyon készséges volt és hetente egyszer elvállalta pár órára a nagyobbik gyereket. Sőt, nyáron tettünk egy újabb kísérletet, kerestünk egy másik bébiszittert, aki azóta is jár hozzánk időnként. Ha ezek közül akár csak egy is hibádzott volna, tuti, hogy “úgy maradok befordulva“.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Mostmár azt gondolom, nagyon jót tett volna akkor egy szakember segítsége. Kíváncsi vagyok, miket mondott volna. Nekem nagy tanulság volt még sajnos, hogy én ezt még egyszer nem szeretném átélni. A harmadik gyerek csak akkor jöhet, ha a) mindezt elfelejtem, b) lelkileg 300%-osan fel vagyok vértezve!

Amikor hasonló tüneteket látok ismerős anyukákon, mindig nyomatékosítom, hogy tegyenek valamit, ne legyintsenek, hogy “majd elmúlik”, vagy “dehát minden anyának nehéz”.  Persze, nehéz. De lehetne könnyebb is, ha felismerjük, hogy ez nem puszta kialvatlanság. És ha teszünk érte, hogy jobb legyen!

Ismerős jelenségek?

Akik segíthetnek:

  • Férj, aki FIGYEL, észrevesz és segít!
  • Barátok, akik meghallgatnak, nem okoskodnak!
  • Egy befogadó közösség (Facebookon se rossz, de jobb lenne élőben: babamama klub vagy mamakör)
  • Védőnő, háziorvos
  • Pszichológus, kineziológus

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

Túl az első 550 napon – avagy két gyerekkel az élet

Soha nem felejtem el a pillanatot: A 23 hónapos fiacskám épp hetedszer szerette volna hallani tőlem Sün Soma születésnapját, a farkaséhes kéthetes lánykám viszont képtelen volt szopizni, ha én közben beszéltem. Minden igyekezetem ellenére senki nem engedett az akaratából, így aztán nem egészen három perc múlva mindhárman sírva ordítottunk, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a kétgyerekes anyaságra, az egyik gyerek mindig vár-szív-alkalmazkodik-ordít, az én életem pedig egy 24 órás szolgálat. Kétségbeesve hívtam a főnökömet, aki ilyenkor mindig előállt egy olyan mondattal, ami helyre tette bennem a dolgokat. Ezúttal azonban mélységesen csalódtam:

Nézd, nem fogok Neked hazudni. Az első másfél év pokoli nehéz lesz. De minden nap végén megveregeted majd a válladat, hogy megcsináltad, senki nem halt éhen, senki nem lett lelki sérült – maximum Te, de az elmúlik! És minden nap úgy fogod érezni, hogy egy icike picikével talán-mintha könnyebb lenne.

Beleégtek a szavai az agyam minden szegletébe: Másfél év? Az még majdnem 550 nap!!! Azt hittem, meghibbanok! De aztán valahogy mégis felszívtam magam, és megcsináltam. Tényleg minden nap vállamat veregetve, mert csak így lehet, legalább nekem el kell hinnem, hogy jól csinálom! De minden egyes nap azt éreztem, hogy belegebedek. Minden nap megerőltető, embert próbáló, idegőrlő, fárasztó és nehéz volt, versenyt futottam az idővel, végig úgy éreztem, a túlélésre játszunk. Nem voltak “lazább” időszakok, bár tény, hogy a férjem tisztességesen kivette és kiveszi a részét mindenben a rengeteg munkája mellett. Ő is iszonyú fáradt volt. Ha tehát valaki megkérdezte, hogy vagyunk, már panaszkodni sem volt kedvünk, csak legyintettünk: “Hagyjuk!”

Az volt az érzésem, hogy a terhek nem kétszereződtek, hanem tízszereződtek a kistesó születésével. Soha nem voltam jó matekos, ebben a korszakban azt vallottam, hogy egy meg egy az tíz! Ha kisgyerekekről van szó, mindenképp!!!

Aztán eljött az 550. nap. És tényleg: sokkal könnyebb! Teljesen egyszerre alszanak és ébrednek, a lányunk elkezdett beszélni, egyre hosszabban játszottak együtt úgy, hogy nem kellett beavatkoznom.

Ezen a nyáron pedig már egy 4 és egy 2 éves gyermeket menedzseltem a nyári szünetben (életem utolsó nyári szünete volt, mostantól meló!). Minden nap izgalmas, érdekes és vicces velük. Ki kellett várni ezt az időt, de ha újrakezdeném, tudva és látva a végeredményt, ugyanígy csinálnám!

Mostanra (és ezt most nem dicsekvésként írom, csak hogy erőt és biztatást adjak minden érintettnek):

  • Megmondják, mit kérnek reggelire, ebédre, vacsorára – természetesen ugyanazt, nincs különcködés meg “én azt nem szeretem”!
  • Maguktól esznek, mi is simán megebédelünk, -vacsorázunk velük
  • Mivel a fiunk már minden mesekönyvet kívülről fúj, ő mondja az esti mesét a hugának. Ki vagyunk tiltva olyankor a szobából
  • Reggel, ébredés után édesen csacsognak (bár én igazából azt a részt várom, mikor felkiabálnak a konyhából, hogy “Apa, Anya, gyertek, kész a reggeli!” :-D)
  • Mindenki egyedül oldja meg a “folyó ügyeit”, olyannyira, hogy együtt járnak mosdóba!
  • Együtt játszanak legszívesebben, simán meg tudok úgy főzni egy bonyolultabb ételt, hogy csak néha nézek rájuk.
  • Segítenek következetesnek lenni. Ha az egyikükkel másképp bánok ugyanabban a szituációban, mint a másikukkal, máris megy a “bezzeg ő”-zés. És hát… igazuk van, na!
  • Vannak belső poénjaik, amiket csak ők értenek, de ők órákig röhögcsélnek rajta!

Szóval azt kell mondjam, mostmár sétagalopp velük az élet. Helyreállt a világ békéje!

A matek tudásom is kezd javulni. Már 1 + 1 az 2. Érzetre is! Sőt, jó pillanatokban megkockáztatom, hogy 1 + 1 az 0 :-)

És mindenkinek üzenem, aki kis korkülönbséggel neveli csemetéit, és abban a bizonyos 550 napban van, hogy én is voltam ott, ahol most ők vannak – már lelki értelemben. Lassan, nagyon lassan, de tényleg egyre könnyebb lesz, bár tudom, hogy ezt most nehéz elhinni! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Könyvajánló, ezúttal másképp!

Még télen említettem, hogy szeretnék Nektek ajánlani egy könyvet! Nos, végre eljutottam odáig, hogy meg is tegyem :-)

Tomor Anita Álmodtam már Rólad című regénye azon kevés könyvek közé tartozik, amin egyszer sem aludtam be, és egy hét alatt elolvastam. Kisgyermekes anyaként azt hiszem, ennél kifejezőbb értéke nem lehet egy romantikus regénynek. Az elejét imádtam, mert Liv és David bimbódzó szerelme, a barátok reakciója visszavitt egyetemi éveim legszebb időszakába, amikor megismertem A Pasit, aki azóta A férj :-).

Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy egy fantasy regény kellős közepén vagyok és megőrülök az izgalomtól. Zseniális, tudom, hogy elcsépelt kifejezés ez, de tényleg letehetetlen könyv. Nagyon érdekelt a sztori háttere, így megkerestem a szerzőt, aki nagyon szívesen válaszolt a kérdéseimre:
Kis kitérővel kezdjük, ha nem bánod: Egyik gyermekkönyved (Nyúl Benő, Csiga Bandi és a sün testvérek – Kalandok az erdőben) nagy kedvencünk otthon. Mióta írsz és milyen jellegű kiadványokat?

Nagyon örülök, hogy szeretitek a Nyúl Benős mesekönyvemet! Az nálunk, otthon is nagy kedvenc.

Gyerekkorom óta írogatok, de komolyabban az írással a gyerekeim születése után, úgy öt-hat évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni. Mesekönyveket és felnőtteknek szóló romantikus regényeket írok, és foglalkoztató füzeteket készítek gyerekeknek.

Mesekonyvek

Anita, miért épp az írás?

Nagyon szeretek olvasni. Amikor a nagyobbik gyerkőcöm pici volt, alig vártam, hogy aludjon egy kicsit délután és legyen öt percem olvasni. Ez volt akkor az én anyaidőm. 😀 Aztán valahogy elfogytak a könyvek, úgy értem a jó könyvek, azok, amelyek engem érdekeltek volna, és nagyon úgy tűnt nincs mit olvasnom, ezért egy nap leültem a laptopom elé, és elkezdtem írni. Gondoltam, ha elfogytak a jó történetek, majd én írok egyet. Egy korábban félbehagyotttörténetet kezdtem el folytatni, és annyira magával ragadott az írás, hogy az olvasás mellett az írás lett a hobbim.

Aztán, ahogyan nőttek a gyerekeim, esténként a meseolvasás is ihletet adott. Volt, hogy leoltottuk a villanyt a szobában és magamtól meséltem, és együtt fejeztük be a gyerekekkel a történetet. Miután elaludtak, lejegyeztem ezeket a meséket, ezekből lettek a mesekönyvek.

Térjünk át az Álmodtam már Rólad című könyvre. Mi adta az ihletet a romantikus regényhez? A gyerekkönyvek után, előtt, vagy közben írtad?

A történetet egyetemista koromban kezdtem el írni, ez talán érezhető is az első ötven oldalon. Az akkori szerelmek, élmények, kalandok egyértelműen inspiráltak.

Rám jellemző módon hajlamos vagyok egyszerre jó sok mindent csinálni. A tanulás és a vizsgák mellett diákmunkát vállaltam, aztán az államvizsga után elkezdtem tanítani, így abbamaradt az írás egy időre. Jöttek a gyerekek, és csak ezután találtam rá újra az írásra, mint szerelemre. Az Álmodtam már rólad-otjóval előbb befejeztem, mint hogy elkezdtem volna írni a mesekönyveket.Azt hiszem, a regényírás az én igazi szerelmem.

És a fantasy-részhez mi adta az inspirációt?

Talán az eddigi könyvélményeim és a mozifilmek. Nagyon szeretem a jó filmeket, és amikor írok, úgy jelenik meg a fejemben a történetem, mint egy film, látom magam előtt azt, amit írok, persze csak képzeletben, de akkor is. Azt szeretem az írásban a legjobban, hogy hihetetlenül izgalmas. Minden egyes mondat után legalább háromféleképpen tudnám folytatni a sztorit. Éppen ezért van, hogy sokszor napokig csak ülök és gondolkodom, vajon melyik szálon induljak el tovább, melyik lenne izgalmasabb, ha most összevesznek a szereplőim, vagy meghal valaki, hogyan alakulna tovább a történet. Muszáj előre gondolkodni, de azt sosem hagyom, hogy egy prekoncepció, egy előre eldöntött végkifejlet alakítsa a szálakat. Fenntartom a jogot a változtatásra. 😀 Van, hogy magamat is meglepem, amikor írok.

Szeretem a fejemben játszódó filmeket. Sokszor megzavarják a hétköznapjaimat, mert olyan mintha folyton álmodnék, de az írás szempontjából ez a túl nagy fantázia bizony kimondottan előnyös, mert szuper jó történeteket lehet megálmodni így.

Nagyon érdekes a könyv befejezése, engem nagyon meglepett. Miért döntöttél így?

Őszintén szólva fogalmam sincs, miért fejeztem be pont így a regényt. Egyszerűen csak jöttek a sorok a fejemből. Én magam sem számítottam rá, hogy egyszercsak ezt teszem a sztorival és a szereplőkkel.Viszont így utólag sem csinálnám másként, minden momentumnak azt hiszem a fejemben megvan a maga helye, és egyszer minden hiányzó pont oda kerül majd a megfelelő mondat végére.

Mennyi időbe tellett, míg a gondolatból kézzel fogható könyv lett?

Az első gondolat és az első ötven oldal jó tíz évig lapult az asztalfiókomban. Amikor elolvastam a régi jegyzeteimet és elkezdtem újra írni a sztorit, onnan már gyorsan ment. Körülbelül hat hónap kellett hozzá, hogy egy kis gyerek mellett meg tudjam írni a regényt esténként alvásidőben.

könyvajánló tomor anita

Ha jól tudom, készül a regény folytatása. Mit lehet tudni erről?

Mégcsak készülőben van, mert közben egy másik regényen is dolgozom, a Helló újra, kedves exem!-en. Ez egy teljesen különálló történet, nincs köze az Álmodtam már róladhoz, viszont ezt a sztorit is nagyon szeretem.

Mivel jelenleg párhuzamosan írok egymás mellett két regényt, ezért mostanában nem unatkozom. Nemrég tértem haza Kambodzsából és elöntöttek az élmények láttán a friss gondolatok, ötletek, így az exes sztori most egy picit háttérbe került.

Mit lehet tudni az Álmodtam már rólad folytatásáról? Azt, hogy nagyon, de nagyon izgalmas lesz. Hihetetlen csavarokat álmodtam meg a fejemben, és „eszement módon” élvezem az írását. Remélem, tetszeni fog nektek is a folytatás.

Te milyen könyveket olvasol legszívesebben? Van esetleg kedvenc íród vagy könyved?

Nagyon szeretem a romantikus regényeket. Imádom, amikor a főszereplők civakodnak a könyvekben. Olyan ez nekem, mint másnak az extrém sport, valahol én is adrenalin függő vagyok, de én ezt az érzést az olvasás során (is) szeretem átélni. Mert igenis, egy izgalmas történettel át lehet élni ezt az érzést olvasás közben a fotelben ülve is.JojoMoyest szeretem, a Mielőtt megismertelek c. könyv szenzációs, talán, ha van kedvenc könyvem, akkor ez az. De egyébként „mindenevő” vagyok, minden jó történetet szívesen elolvasok. Rettenetesen élveztem a Harry Potter könyveket annak idején, J. K. Rowling világa egyszerűen fantasztikus. Egy időben én is Alkonyat függő voltam, aztán JamieMcGuire függő, meg SusanElizabeth Philips függő. Olvastam a Szürke ötven árnyalatát is, az első rész első százoldalát legalább ötvenszer. Szóval én is ugyanolyan vagyok, mint a legtöbb nő, élek halok a romantikáért.

Hogy milyen könyveket olvasok szívesen? Azokat a könyveket szeretem, amelyek magukkal ragadnak az első sortól kezdve az utolsóig, amelyek messzire röpítenek a való élettől.  Szeretem, amikor beleszeretek egy történetbe és szeretem, amikor meglep egy könyv.

Nekem a Te könyved épp ilyen! Nagyon sok sikert kívánok a folytatáshoz!

Tomor Anitáról és a könyveiről bővebben olvashattok még a weboldalán, a Facebook oldalán és találkozhattok vele az Instagramon is!

Tomor Anita weboldala: http://www.tomoranita.hu

Tomor Anita Facebook oldala: http://www.facebook.com/tomoranita1

Tomor Anita az Instagramon: http://www.instagram.com/anitatomor

 

Anya és a magány

Furcsának tűnhet a cím, főként, ha még nincs gyereked! Ha viszont ANYA vagy, akkor talán hasonló érzések lehetnek benned is ezzel kapcsolatban, mint bennem.

Mikor megszületett a kisfiam, egy kedves ismerősöm azt mondta nekem: “Mostmár soha többé nem leszel egyedül!” Egyedül előtte sem voltam, hiszen van egy csodálatos férjem. De azóta értem, miről beszélt az ismerősöm. A gyerekkel egy olyan megmagyarázhatatlan “pluszt” kaptam, amivel minden értelmet nyer. Nem vagyok egyedül, hiszen van egy (illetve azóta már kettő) apró kísérőm, akik minden utamra velem jönnek, akiknek számítok, akik számítanak rám, akiknek én és a férjem vagyunk A VILÁG. És akik akkor is velem vannak, amikor fizikailag nincsenek velem.

EGYEDÜL tehát valóban nem leszek már. És ez tök jó! De nem is erről szeretnék most írni.

Hanem a MAGÁNYRÓL. A szülőktől, rokonságtól távol, hasonló helyzetben lévő barátok híján nagyon magányosnak érezheti magát egy kisgyermekes anyuka. Ha vannak is barátok, akiknek hasonló korú gyermekük van, csak akkor jön össze a találkozó, ha a csillagok is úgy állnak, ÉS egyik gyerkőc sem betegedik le – ami téli időszakban maga a csoda.

És hogy mit tesz egy magányos édesanya? Kompenzál. Vigasztalja magát. Kapaszkodik.

Sokak barátkoznak ilyenkor össze a Facebookkal. Nagyon. Nagyon-nagyon. Úgy kétpercenként csekkolva. Több tucatnyi csoporthoz csatlakozva, és vadidegen embereknek kitálalva legbensőbb titkaikat, érzéseiket. Persze szíve joga, nem látok ebben rosszat, de én mindig féltem, hogy bántanak ezek az idegenek, ha kitárulkozom – ehhez képest most blogot írok :-).

Fórumokon is sokan vigasztalódunk. Egy darabig ez nekem is ment, nagyon szerettem, aztán kiábrándultam belőle, mikor felvetettem a többi tagnak, hogy találkozzunk személyesen, és zárt kapukon döngettem. Mindenki meg akart maradni a “személytelen” személyeskedésben. Azóta erről a “szerről” lejöttem.

A magányos anyák egy másik része a futárral lesz jóban :-). Az örömszerzés, a kompenzáció, vagy a társaság motiválja őket, ezt nem tudom, mert én anyagi korlátaink miatt sosem voltam nagy házhoz rendelős. Mindenesetre egyre jellemzőbb jelenség a rendelés-függőség, amit szerintem nagyrészt a magány motivál.

banner_egyedul

Azon a napon, amikor felismertem, hogy amit igazából érzek, az a MAGÁNY (már maga a felismerés sem könnyű ám!), írtam egy listát, hogy mi az, ami ebből ki tudna zökkenteni. Talán nem meglepő, de csak olyan dolgokat írtam fel, amiken JELEN KELLETT LENNI!

  • Baba-mama klub – ha a közeledben nincs, szervezz egyet!!! (DE ősztől újra lesz Anyaidő baba-mama klub is, részletek augusztusban!)
  • Koktélozás, teázás, kávézás barátnőkkel (újakkal, régiekkel. Egy anyukával például harmadszor próbáltunk beszélgetni a játszótéren gyerkőcök mellett – sikertelenül, amikor felvetette, hogy egyik este folytassuk egy koktél mellett. A mai napig hálás vagyok neki ezért, én soha nem lettem volna ilyen bátor. És azóta is havi rendszerességgel elmegyünk valahová dumálni)
  • Heti egy este, mikor együtt vagyunk a férjemmel, nem dolgozik egyikünk sem a gép előtt, nem nyomkodjuk a telefont, hanem együtt vagyunk
  • Közösségi sport – na az azóta is terv maradt, egyelőre Béres Alexandra ebben a “társaságom” :-). De rengeteg közös futást szerveznek, anyukáknak is (pl. a Gyerünk, Anyukám szigettornája), vagy egyre több Street Gym van országszerte, ahol van már közösség is, ott biztosan szívesen látnak.
  • Emberek között lenni. Most, hogy nyári szünet van az oviban is, és a “nagy” is itthon van, bevezettük, hogy heti egy délelőtt BKV-zunk. Busz, HÉV, villamos, troli, séta, metró, minden van. Mikor dolgoztam, utáltam, de most én is nagyon élvezem, még a zsúfolt 7-es buszt is.

Amint látható, tudatosan küzdök a Magány ellen, megjegyzem, sikerrel! De sokszor még most is rám szakad a magány nyomasztó érzése. Az okosok azt mondják, ez elmúlik. Nos, mindenképp… Hiszen egy szép, vagy nem is olyan szép napon visszatérünk a munka világába, ahol óhatatlanul társasági életet fogunk élni. Nekem egyre közeleg ez a nap. Várom is, meg tartok is tőle. De erről majd egy következő bejegyzésben…

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

Hiányzol!

Drágám!

Fogalmam sincs, milyen indíttatásból, de a napokban megkérdezted tőlem, mit hiányolok legjobban a gyerekek előtti életemből (hmmm…. csak nem a közelgő születésnapomra készülsz?) Akkor hirtelen nem is tudtam mit mondani, mert már kezdenek kikopni az agyamból azok az évek, mikor nem voltak gyerekeink. De… aztán bevillant, hogy van valami, ami nagyon is hiányzik.

Te!
Illetve helyesbítek: MI!!! És az a rengeteg dolog, amit mindig együtt csináltunk.

Tudom, tudom, most is rengeteg dolgot csinálunk, de gondolj csak bele: mindet felosztjuk egymás között:

Te kelsz hozzájuk, én dolgozom; te altatsz, én énekelni megyek; te dolgozol, én itthon várlak; te túlórázol, én itthon várlak tovább; te tolod a kicsit a babakocsiban, én futok a nagy bringásunk után; te focizni mész, én fürdetek és altatok; te sörözöl a barátokkal, én itthon várlak; te sietsz haza, én elrohanok két órára barátnőzni; most te mész templomba, jövőhéten én; te éjfélig dolgozol a gépnél, én megpróbálok ébren maradni, hogy együtt feküdjünk le aludni, de tízből kilencszer nem sikerül; te elmész a gyerekekkel vásárolni, én végre ki tudok takarítani; te intézed a tortát, én megsütöm a húst; neked ma van kedved szexelni, nekem csak holnap lesz – talán… És még sorolhatnám, miről szól az életünk jó ideje – és még hol a vége…!

banner_kettesben

Persze, együtt vállaltuk, a legnagyobb örömmel, és a legnagyobb egyetértésben, ne érts félre, nem arról van szó, hogy visszacsinálnám az egészet, dehogy! De nagyon hiányzik a MI a rendszerből! És talán Neked is, csak eddig nem tűnt fel! És még ha úgy is tűnik most, hogy ez az idő sose jön el: a gyerekeink egy szép (?) napon kirepülnek a kezeink közül, és akkor itt maradunk egymásnak újra: MI! Két dögös ötvenes :-D! De addigis tudd: HIÁNYZOL!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Elvek kontra anyaság

Tegnap találkoztam egy kismamával. Már csak pár hete van a szülésig (első gyerek), nagyon készül, nagyon izgul. És nagyon hangzatos elvekkel indul neki a gyereknevelésnek. Jót nevettem ezeken, mert bevallom, néhányat én is sokáig vallottam. De ma már a legtöbb ilyenen csak mosolygok. Mindenesetre nem akartam szegényt elkeseríteni, hogy szép sorban mind meg fog dőlni, vagy legalábbis elő kell vennie majd minden rugalmasságát. De azért célozgattam rá, hogy “Cicácska, nemúgyvanaz!“.

Na de mik is ezek az elvek? Nagyon sok van, itt csak párat szedtem össze. Néhány biztosan ismerős lesz!

Legalább egy évig szoptatni fogok. De inkább kettőig!

Legyen úgy! De aztán nem mindenkinek jön ez össze. Számos oka lehet annak, hogy a meghitt összebújásoknak idő előtt vége szakad. Egy ideig küzd az ember lánya, sikerrel vagy kudarccal, mindenesetre mindenkinek nehéz elfogadni: vége. Függetlenül attól, hogy ez mikor történik. A szoptatással kapcsolatos elvárások azonban nem csökkennek. Emiatt hónapokig depressziós lehet egy anya, és ezt én személy szerint nagyon sajnálom.
Személyes megjegyzés: Számomra sokkoló volt, hogy onnantól kezdve, hogy megszültem a gyereke(i)met, hirtelen mindenkit (értsd: szomszéd bácsi, bolti pénztáros, nagybáty, barátnő ismeretlen munkatársa) egy dolog érdekelt: hogy vajon folyik-e tej a mellemből… És ha igen, elég-e, és a gyermekem megfelelő technikával próbálja-e azt magába szívni, megfelelő mennyiségben és megfelelő gyakorisággal? Jaj, emlékszem, nagyon elegem volt ebből, pláne azért, mert nem is ment minden olyan simán az elején, mint ahogy “illene”, hogy menjen. Nagyon frusztráló volt, hogy mindenki ezzel jött: “És? Van tejed?” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!

Cumi? SOHA!

Fel a kezekkel, hány cumi-ellenes van (volt) köztünk? Én azt a jótanácsot kaptam erre vonatkozóan, hogy ha a postástól csak úgy tudom átvenni a leveleket, hogy leteszem a gyereket és cumit teszek a szájába, akkor azért engedtessék meg az a másfél perc csend. Ennyi lazaság nekem belefért. És szerencsémre a gyerekeim döntöttek helyettem, másfél percnél tovább nem is hozta őket lázba a cumi. De tudok olyanról, aki nagyon cumi-ellenes volt, mégis: a négy éves kisfia a mai napig cumival alszik el. Szóval óvatosan a SOHÁ-kkal :-)!

Soha nem alszik az ágyunkban a gyerek.

A százhetvenötödik hétszer ébredős éjszaka után magad mellé fogod húzni… Szerintem. De ha nem, hát respect! 😀

Nem fogok vele kiabálni! Soha, soha, de soha!

Nagyon helyes! De van pár dolog, amit tudnod kell:

  • Ez az elhatározás addig simán betartható, míg el nem hangzik az első NEM AKAROM csemeténk szájából. Onnantól azonban komoly kihívások elé nézünk…
  • A gyerekek nem mindig mennek arra, amerre szeretnéd.
  • Állítólag vannak olyan gyerekek, akik nagyon szeretnek firkálni rajzolni. Amíg ott vagy, addig színes ceruzával, a kifestőbe. De mihelyt kilépsz a szobából: Nutellával, Sudocremmel, zsírkrétával, tollal, alkoholos filccel. Falra, okmányra, szerződésre, bármire. DE: Ezért nem haragudhatsz rá! A megoldás rém egyszerű: tegyél mindent legalább másfél méteres magasságra úgy, hogy egyik szekrény, asztal és polc se legyen megközelíthető. Sehogy! Bizony, pár évre a székeket is ki kell iktatni a lakásból… Sok-sok idegeskedéstől mentesülsz ezen óvintézkedések jóvoltából!
  • A gyereket egyáltalán nem érdekli, hogy sietned kell! Ettől ő nem fog gyorsabban öltözni, gyorsabban reggelizni vagy gyorsabban sétálni. Ha ott van egy csiga a járdán, kutyakötelességed megnézni, hogyan jut át a másik oldalra.

Ha egyik ponton sem dúltad fel magad, akkor tényleg nem fogsz kiabálni a gyerekeddel!

banner_kettesben

Soha nem fogom a nyálammal törölni az arcáról a koszt

Ó, dehogynem! 😀

Nem fog tévézni

Tapasztalataim szerint a zéró tévézést csak azoknak az ismerőseimnek sikerült átvinni, ahol nincs tévé. Kisebb-nagyobb elhatározás mindannyiunkban van ezzel kapcsolatban, de a zéró-elv nagy elhatározást kíván.

Én nem fogok beszűkülni és csak a gyerekekről beszélgetni mindenkivel

Ne is tedd! De azért… Ha megkérlek, tudsz róluk beszélni úgy 593 percet, ugye? :-)

banner_egyedul

Soha nem pakolok el utána! Tanulja meg már csecsemőként, hogy el kell pakolni maga után!

Na ezt én a mai napig vallom! És át is vittem mind a két gyereknél, roppant büszke vagyok rá :-D!

Nagyon igaz tehát a mondás: Azelőtt elveim voltak. Most pedig gyerekeim vannak!

Lazaságot, rugalmasságot elő, és hajrá!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Anyaidő és lelkiismeret

Néhány kifogást említettem már, amiért, mi, anyák nem igazán megyünk el kikapcsolódni (5 kifogás az anyaidő ellen). A legfőbbről azonban nem tettem még említést: a lelkiismeretről! A hangról, ami belül, a szívem/fülem/agyam legmélyebb bugyraiból felfortyan néha (jaj! Vizuális típus vagyok!), hogy “Dehát Neked nem az a dolgod, hogy kikapcsolódjál! A gyerekeid számítanak Rád, Te meg csak úgy otthagyod őket! Hát milyen anya az ilyen?

Sajnos néhány napja engem is hatalmába kerített ez a marcangoló érzés. Nemrég dicsekedtem Facebookon, hogy meghívott a barátnőm egy 48 órás kiruccanásra. Nagyon-nagyon örültem neki, nem voltam ilyen sokáig távol itthonról, mióta… igazából mióta család vagyunk. Tényleg úgy éreztem, hogy ez már nagyon kijár nekem. Elképzeltem, ahogy nagyokat sétálunk, beszélgetünk, önfeledten röhögünk, nosztalgiázunk, üldögélünk, bulizunk, délig alszunk, és… Nem is folytatom. Bevallom, vannak napok, mikor ez éltet, és olyankor gyorsan megnézem, mennyit kell még addig aludni – már csak hármat!!!

banner_egyedul

Aztán tegnapelőtt jött ez a hang a maga vádaskodásaival és számonkéréseivel. És azóta minden megváltozott. Már látom magam előtt azt is, ahogy a lánykám engem követel ébredéskor, velem akar elaludni, hozzám akar majd bújni és én nem leszek ott neki. Hogy a fiam az én tejbegrízemet kéri, és nem biztos, hogy Apáé ugyanolyan lesz! És azt is, hogy a férjemre hárul minden, amiben azért nyilván nincs akkora rutinja, mint nekem, akinek ez a “dolga”, és szegény amúgyis hullafáradt az egész heti hajtástól. És még jön hozzá egy ilyen “program”, hogy a drága neje most épp ki akarja magát pihenni (megjegyzem, szemrehányásnak még csak csíráját sem fedezem fel benne – még -, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok neki!).

Ilyenkor azzal próbálom elnyomni a lelkiismeretem hangját, hogy én sem vagyok pótolhatatlan. Apa ugyanúgy meg tudja nyugtatni a lányunkat – csak kicsit tovább tart. És ő is a legjobb tudása szerint készíti majd el a tejbegrízt, ha arra lesz igény. Aztán ez a “pótolható vagyok“-érzés sem az igazi ám, szóval a végére egy hatalmas káosz lesz, a kérdéssel: nekem erre tényleg van igényem? Tényleg olyan iszonyú kimerítőek a saját gyerekeim???

Nos, szerencsére nem! De arra jutottam, ha nem is “jár” nekem ez a 48 óra szabadság, nagyon jót fog tenni. Az idegrendszeremnek, a táncos lábaimnak, az alvókámnak, a sokszor eltűnőben lévő humoromnak. Arról nem is beszélve, hogy a barátnőmmel végre minden félbeszakított történetet be tudunk fejezni, ez nagyon ránk fér már. Apának pedig biztosan óriásit nő az egoja, hogy ezt is meg tudja oldani :-). Szóval… mindenki jól jár! A hang meg kussoljon 😀

——————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?