párkapcsolat

Az én mélypontom – interjúk

Sokan sok mindent írnak a szülés utáni depresszióról. A rosszkedvűségtől az öngyilkosságig mindenre ráhúzzák már, hogy ez bizony szülés utáni depresszió. Nos, nem én leszek az, aki ezt helyre teszi, ezt a vitát meghagynám a hozzáértőknek.

A webbeteg.hu definíciója szerint egyébként: “A szülés utáni depresszió jellemző tünetei az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség. Az anyuka nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, gyakran sokat fogy vagy épp ellenkezőleg az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. A frissen szült nők gyakran beszámolnak arról, hogy alkalmatlannak érzik magukat az anyaságra, reménytelennek tartják a saját helyzetüket, rosszabb esetben bűnösnek érzik magukat, mert nem tudnak megfelelni a környezet elvárásainak. Gyakori panasz még a koncentrálási nehézség, elfelejtenek szavakat, nem jutnak eszükbe dolgok, képtelenek dönteni adott szituációkban. Igazán komoly esetben az anyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk.”

(Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/depresszio/10753/a-szules-utani-depresszio)

Pszichiátriai kezelésen részt vett kisgyermekes anyukák sajnos nem vállalták, hogy nyilatkozzanak. De három édesanya esetét meg tudom Veletek osztani.

Álljon most itt három interjú, kommentár nélkül. Három anya vall arról, mikor volt mélyponton:

HEDVIG

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második kislányunk születése után kb. 4-6 héttel, amikor a férjem idei első szezonja beindult – gazdaságunk van vidéken. Rengeteget sírtam, nagyon nehezen bírtam, hogy nincs ott velünk, és nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy tényleg senki nem hajlandó segíteni. Nagyon-nagyon sokat sírt a kicsi, csak a kezemben tudott aludni pokrócba csavarva (hetekkel később találtam meg a neten a többemberes baba kifejezést, melynek 12 pontos leírásából 11 illett rá), és a nagyobbik lányunk is rajtam vezette le a felgyülemlett feszültségét. Sokat kiabáltam és sokszor kellett a kicsit sírni hagynom a szobájában, hogy kimenjek a teraszra, hogy ne halljam és sírjak én is. Az első pár hónapot így nyomtuk végig.

Onnan jöttem rá, hogy baj van, hogy sokszor kellett “ott hagynom” a síró kicsit, hogy ne halljam, mert már az idegeimre megy, hogy sokszor számomra is megdöbbentő módon üvöltöttem a nagyobbikkal (vagy éppen miatta, a másik szobában), és eljutottam a tehetetlen düh azon pontjára, mikor elvertem a fenekét a nagynak. Egyszer. Majd néhány nap múlva még egyszer…
És 9 év együttlét után először felötlött bennem a gondolat, hogy én ezt nem csinálom tovább, nincs szükségem egy soha rá nem érő férjre. Akkor is ennyire egyedül lennék, ha egyedül nevelném a lányokat, ha nem figyel rám jobban a férjem, egyszerűen összepakolok, és elmegyek. Ezt egy heteken át íródott, kb. 12 oldalas levél előzte meg, amit neki írtam, hogy végre megtudja, min megyek keresztül. Meghallgatni nem volt ideje, mert egyszerre több lovat próbált megülni egy s*ggel, annyi munkája volt. Amikor kicsi lány végre elaludt, akkor én sírtam. Muszáj volt valakinek elmondanom mi bajom van, mert belebolondultam volna. A régi, igazán jó barátnőim még az esküvőnk évében elkoptak, a többiekkel azóta csak akkor beszélünk, ha én keresem őket, akik megmaradtak gyerekes anyukák, velük van, hogy hetekig kergetjük egymást, mire tudunk végre beszélni. Anyukámmal a kicsi születése után egy héttel nagyon összevesztünk, ami pont a végre javulni látszó kapcsolatunkat küldte totál padlóra. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám búmat-bánatomat, csak a férjem…

És hogyan reagált?

Eleinte, mikor próbáltam szóban elmondani, hogy a tűrőképességem határait súrolgatom, nem vette komolyan. Csak a szokásos “hisztinek” tűnt – eleinte mondjuk nekem is. Aztán, amikor leírtam, hogy tökéletesen elterveztem, hogy mikor és hogyan fogok innen lelépni a két lánnyal, ha nem lesz semmi változás, akkor már rájött ő is, hogy nem csak éppen egy menetrend szerinti, szülés utáni hormoningadozásról van szó. Akkor már figyelt rám – épp az utolsó pillanatban.

Érezted úgy, hogy segítséget kellene kérned? Kértél? Kaptál?

Igen, éreztem. Folyton. Egy többemberes babát nem véletlenül neveznek így. Én pedig egyedül voltam egy többemberes babával és a nővérével. Kértem segítséget, de nem kaptam, vagy nem úgy, ahogy az segítség is lett volna. Azt, hogy orvoshoz is kellene fordulnom, nem éreztem. De azt igen, hogy kell valami recept nélküli gyógynövényes nyugtató, mert kezdek kifordulni önmagamból. És ha az nem segít, akkor orvos…

banner

Ki és mi segített végül?

A férjem. Hogy vége lett a szezonnak a gazdaságban. És az, hogy megértette, mi bajom van, és hogy mi “baja” van a gyerekeknek. A felismerés, hogy létezik többemberes gyermek és hogy nem tehetünk többet annál, amit amúgy is megteszünk érte, és hogy nem azért sír egyfolytában, mert valamit sz*rul csinálok.
Az is segített, hogy elfogadjam: egyedül vagyok/vagyunk és csak magamra és a férjemre számíthatok. Hiába laknak a nagyszülők egyik részről 200m-re, másik részről ugyan 90km-re; segítség akkor sincs! Nem érnek rá az unokáikra.
Az idő is sokat gyógyított a sebeken. Hogy a kicsi végre nem sírt egész álló nap és egész éjszaka, és hogy féléves korára már nem volt olyan kis mimóza, és ki lehetett mozdulni vele.
Plusz testvérem egy kedves barátnője heteken át el tudott jönni egyszer, egy délután lefoglalni a nagyobbat, de sajnos az induló szemeszterben olyan lett az órarendje, hogy már nem tud jönni. Bár azóta elkezdődött az ovi, az is nagy könnyebbség.

Ezek szerint mostmár jól vagy! Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Sajnos a legszomorúbb tanulság az, hogy soha többé nem várok és nem kérek segítséget senkitől. Mindent nekem és a férjemnek kell megoldanunk, hogy nekünk és a gyerekeknek jó legyen. A beszólásokat (kritika és jó tanács az van bőven segítség helyett) meg kellett tanulnom elengedni a fülem mellett. Nem mindig megy, de azért elég jól haladok.

Azt is meg kellett tanulnom, hogy, amit segítségnek gondolnak, (mert segítenek, csak éppen úgy, ahogy azt ők gondolják, vagy nekik jó) azt ne rosszként éljem meg, hanem “örüljek”, hogy legalább ennyit tudnak. Már ez is megy, úgy ahogy.

És még nagyon fontos, hogy meg tudtam beszélni mindezt a férjemmel. Ha 12 oldalas, kézzel írott levél segítségével, hát azzal. E nélkül még szilárdabb lenne a tervem, ami a gyerekekkel való költözést hivatott megvalósítani néhány éven belül és már fényévekre kerültünk volna egymástól, és úgy élnénk egymás mellett, mint a szobanövények. Mostmár biztos vagyok abban, hogy ezt az egészet együtt is végig tudjuk csinálni! Pedig közben elindult a második szezon. A hosszabb. De büszke vagyok magamra, mert jól veszem az akadályokat, és ezt már megjegyezte a férjem is :-)

OLÍVIA

Elmeséled röviden, hogy mi volt a baj?

Az első kislányunk nagyon hasfájós volt, rengeteget sírt, alig aludt. Alapvetően nincs nagy alvásigényem, de a 2-3 óra alvás mégis kevésnek bizonyult. Kimerültem, lefogytam, a túlélésre játszottam minden nap, de közben elvesztettem önmagam. A testemmel sem voltam megelégedve, nem tetszettek a melleim… nem éreztem már nőnek magam, “befordultam”. Nagyon frusztrált ugyanakkor, hogy bizonyos családtagok rendkívül okosak voltak a tekintetben, hogy mit hogyan kellene csinálni a baba körül (persze mindent másképp, mint ahogyan én csináltam!), ez is elvette az önbizalmamat.

Férjeddel beszéltél erről? Hogyan reagált?

Tulajdonképpen nem kellett beszélni, mert magától is meglátta és megérezte, hogy valami nem stimmel, hisz’ nem voltam önmagam. Végig türelmes és segítőkész volt, de eljött az a pont, amikor felismerte, hogy ehhez ő már kevés, és úgy gondolta, hogy külső segítséget kellene kérnem.
Kineziológushoz fordultam. Már néhány alkalom sokat segített. Kezdtem visszatalálni önmagamhoz, hosszútávú megoldást nyújtott. Elkezdtem jobban odafigyelni magamra, újra eljártam mozogni, sminkelni tanultam, stb.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

A második gyermeknél már könnyebben ment minden, ugyanakkor mégis volt ott is egy mélypont, de könnyebben átestünk rajta. Az anyaságnak igen is sok árnyoldala van, de erről senki sem beszél. Még a családtagok sem érzékelik, hogy az, hogy a gyermekek kiegyensúlyozottak, boldogok, hogy tiszta a lakás és minden nap meleg étel van az asztalon, komoly munka, és sok-sok áldozat. Persze természetesen megéri :) csak közben nem szabad elfogyni… Kell az énidő, melyet én a mozgásra fordítok, ami testileg-lelkileg feltölt, növeli az önbizalmat és extra energiákkal ruház fel.

NÓRA

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második gyermekünk születése után 2 hónappal volt a legnehezebb. A nagy akkor lett kétéves. Kilométerekről látszott, hogy folyton rossz kedvem van. Heteken át egyáltalán nem mosolyogtam. Minden idegesített. A gyerekekkel nem is annyira, de a férjemmel folyamatosan ingerült voltam. Egy nap megjegyezte, hogy egy kedves szavam sincs hozzá, és hiába segít (tényleg sokat segít itthon, éjszakánként is felkelt a kicsihez), így is csak puffogok mindenért. Akkor nagyon magamba néztem, és rájöttem, hogy igaza volt, hónapok óta nem értékelem a segítségét, a támogatását, és úgy általában… semmit sem értékelek, semminek sem örülök! Többször is elképzeltem például, hogy lelépek egy időre és itt hagyok mindenkit. Vagy a legrosszabb, hogy azon gondolkodtam, milyen jó lenne egy hétre kórházba kerülni, ahol végre mindenki békén hagy majd. Na, ezek a fantáziálgatások és a férjem szavai voltak azok, amik végleg kimondatták velem: Ez így nagyon nincs rendben, ez nem én vagyok!

Meg tudtad azóta fogalmazni, hogy miért voltál ilyen?

Nagyon igazságtalannak éreztem a lemondások arányát. Úgy éreztem, az én “életem” nagyjából véget is ért, és soha nem lesz már jobb vagy könnyebb – és ezért tudat alatt a férjemet és a gyerekeket tettem felelőssé. Semmi segítségünk nem volt, ez sem tett jót. És a hormonok is ellenem dolgoztak…

A felismerés után mit tettél azért, hogy jobb legyen?

Ha panaszkodtam, nem igazán találtam értő fülekre. A gyerektelen barátnőim folyton azzal jöttek, hogy bármikor cserélnének velem, szóval fogjam be. A családom távol van, telefonon ugyan hallották a hangomon, hogy fáradt vagyok, segíteni viszont nem tudtak. Így megbeszéltük a férjemmel (ekkor fogtunk bele egy felújításba, ami minden idejét lekötötte), hogy meghúzzuk a nadrágszíjat és bébiszittert keresünk. Ez végül nem igazán hozott segítséget. Akkor mentem el otthonról, amikor mindkét gyerek aludt délután. De hiába, mert egy percre sem tudtam elengedni magam, bármit is csináltam.

Ki és mi segített végül?

Szerencsére szívesen beszélek, ha van kivel. Mikor úgy éreztem, hogy a család, rokonok, ismerősök-körön ki kell lépnem, mert ők nem tudnak segíteni, bekapcsolódtam egy kerületi baba-mama klubba. Már az első alkalommal kibeszélhettem magamból mindent, és csupa értő és együttérző emberre találtam. Rengeteget segített már ez is.
Az ingerültségemet pedig egy egészen furcsa dologban vezettem le: hetente összegyűjtöttem pár befőttesüveget, és olyan erősen odavágtam a szelektív hulladékgyűjtőbe, ahogy csak tudtam. Azóta sem tudom, ez hogy jutott eszembe, nem vagyok egy dühében törő-zúzó típus. De akkor ez tényleg segített!

Meg… igazából mázlim volt, hogy jött a tavasz, napsugár, virágok, frissesség. Ráadásul a férjemnek egyre több szabadideje lett, és több programot tudtunk szervezni. Plusz egy kedves barátnőm is nagyon készséges volt és hetente egyszer elvállalta pár órára a nagyobbik gyereket. Sőt, nyáron tettünk egy újabb kísérletet, kerestünk egy másik bébiszittert, aki azóta is jár hozzánk időnként. Ha ezek közül akár csak egy is hibádzott volna, tuti, hogy “úgy maradok befordulva“.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Mostmár azt gondolom, nagyon jót tett volna akkor egy szakember segítsége. Kíváncsi vagyok, miket mondott volna. Nekem nagy tanulság volt még sajnos, hogy én ezt még egyszer nem szeretném átélni. A harmadik gyerek csak akkor jöhet, ha a) mindezt elfelejtem, b) lelkileg 300%-osan fel vagyok vértezve!

Amikor hasonló tüneteket látok ismerős anyukákon, mindig nyomatékosítom, hogy tegyenek valamit, ne legyintsenek, hogy “majd elmúlik”, vagy “dehát minden anyának nehéz”.  Persze, nehéz. De lehetne könnyebb is, ha felismerjük, hogy ez nem puszta kialvatlanság. És ha teszünk érte, hogy jobb legyen!

Ismerős jelenségek?

Akik segíthetnek:

  • Férj, aki FIGYEL, észrevesz és segít!
  • Barátok, akik meghallgatnak, nem okoskodnak!
  • Egy befogadó közösség (Facebookon se rossz, de jobb lenne élőben: babamama klub vagy mamakör)
  • Védőnő, háziorvos
  • Pszichológus, kineziológus

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

Hiányzol!

Drágám!

Fogalmam sincs, milyen indíttatásból, de a napokban megkérdezted tőlem, mit hiányolok legjobban a gyerekek előtti életemből (hmmm…. csak nem a közelgő születésnapomra készülsz?) Akkor hirtelen nem is tudtam mit mondani, mert már kezdenek kikopni az agyamból azok az évek, mikor nem voltak gyerekeink. De… aztán bevillant, hogy van valami, ami nagyon is hiányzik.

Te!
Illetve helyesbítek: MI!!! És az a rengeteg dolog, amit mindig együtt csináltunk.

Tudom, tudom, most is rengeteg dolgot csinálunk, de gondolj csak bele: mindet felosztjuk egymás között:

Te kelsz hozzájuk, én dolgozom; te altatsz, én énekelni megyek; te dolgozol, én itthon várlak; te túlórázol, én itthon várlak tovább; te tolod a kicsit a babakocsiban, én futok a nagy bringásunk után; te focizni mész, én fürdetek és altatok; te sörözöl a barátokkal, én itthon várlak; te sietsz haza, én elrohanok két órára barátnőzni; most te mész templomba, jövőhéten én; te éjfélig dolgozol a gépnél, én megpróbálok ébren maradni, hogy együtt feküdjünk le aludni, de tízből kilencszer nem sikerül; te elmész a gyerekekkel vásárolni, én végre ki tudok takarítani; te intézed a tortát, én megsütöm a húst; neked ma van kedved szexelni, nekem csak holnap lesz – talán… És még sorolhatnám, miről szól az életünk jó ideje – és még hol a vége…!

banner_kettesben

Persze, együtt vállaltuk, a legnagyobb örömmel, és a legnagyobb egyetértésben, ne érts félre, nem arról van szó, hogy visszacsinálnám az egészet, dehogy! De nagyon hiányzik a MI a rendszerből! És talán Neked is, csak eddig nem tűnt fel! És még ha úgy is tűnik most, hogy ez az idő sose jön el: a gyerekeink egy szép (?) napon kirepülnek a kezeink közül, és akkor itt maradunk egymásnak újra: MI! Két dögös ötvenes :-D! De addigis tudd: HIÁNYZOL!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Anyaidő és lelkiismeret

Néhány kifogást említettem már, amiért, mi, anyák nem igazán megyünk el kikapcsolódni (5 kifogás az anyaidő ellen). A legfőbbről azonban nem tettem még említést: a lelkiismeretről! A hangról, ami belül, a szívem/fülem/agyam legmélyebb bugyraiból felfortyan néha (jaj! Vizuális típus vagyok!), hogy “Dehát Neked nem az a dolgod, hogy kikapcsolódjál! A gyerekeid számítanak Rád, Te meg csak úgy otthagyod őket! Hát milyen anya az ilyen?

Sajnos néhány napja engem is hatalmába kerített ez a marcangoló érzés. Nemrég dicsekedtem Facebookon, hogy meghívott a barátnőm egy 48 órás kiruccanásra. Nagyon-nagyon örültem neki, nem voltam ilyen sokáig távol itthonról, mióta… igazából mióta család vagyunk. Tényleg úgy éreztem, hogy ez már nagyon kijár nekem. Elképzeltem, ahogy nagyokat sétálunk, beszélgetünk, önfeledten röhögünk, nosztalgiázunk, üldögélünk, bulizunk, délig alszunk, és… Nem is folytatom. Bevallom, vannak napok, mikor ez éltet, és olyankor gyorsan megnézem, mennyit kell még addig aludni – már csak hármat!!!

banner_egyedul

Aztán tegnapelőtt jött ez a hang a maga vádaskodásaival és számonkéréseivel. És azóta minden megváltozott. Már látom magam előtt azt is, ahogy a lánykám engem követel ébredéskor, velem akar elaludni, hozzám akar majd bújni és én nem leszek ott neki. Hogy a fiam az én tejbegrízemet kéri, és nem biztos, hogy Apáé ugyanolyan lesz! És azt is, hogy a férjemre hárul minden, amiben azért nyilván nincs akkora rutinja, mint nekem, akinek ez a “dolga”, és szegény amúgyis hullafáradt az egész heti hajtástól. És még jön hozzá egy ilyen “program”, hogy a drága neje most épp ki akarja magát pihenni (megjegyzem, szemrehányásnak még csak csíráját sem fedezem fel benne – még -, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok neki!).

Ilyenkor azzal próbálom elnyomni a lelkiismeretem hangját, hogy én sem vagyok pótolhatatlan. Apa ugyanúgy meg tudja nyugtatni a lányunkat – csak kicsit tovább tart. És ő is a legjobb tudása szerint készíti majd el a tejbegrízt, ha arra lesz igény. Aztán ez a “pótolható vagyok“-érzés sem az igazi ám, szóval a végére egy hatalmas káosz lesz, a kérdéssel: nekem erre tényleg van igényem? Tényleg olyan iszonyú kimerítőek a saját gyerekeim???

Nos, szerencsére nem! De arra jutottam, ha nem is “jár” nekem ez a 48 óra szabadság, nagyon jót fog tenni. Az idegrendszeremnek, a táncos lábaimnak, az alvókámnak, a sokszor eltűnőben lévő humoromnak. Arról nem is beszélve, hogy a barátnőmmel végre minden félbeszakított történetet be tudunk fejezni, ez nagyon ránk fér már. Apának pedig biztosan óriásit nő az egoja, hogy ezt is meg tudja oldani :-). Szóval… mindenki jól jár! A hang meg kussoljon 😀

——————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

Kiért és kivel töltődünk igazán?

Négy éve vagyok itthon a gyerekekkel. Pörgős, vicces, spontán, minden buliban benne lévő Csajsziból négy fal közé szoruló, „szigorú” napirend szerint élő Anya lettem. Az első évet kiválóan bírtam. Igazából a másodikat is. A gondok a második gyermekünk érkezésével kezdődtek. Akkor hirtelen számolgatni kezdtem: tulajdonképpen fogok még órákon át nevetgélni a baráti társaságunkkal? Fogok még utazgatni, bulizni? Vissza fogom tudni még csempészni a régi Énemet az életembe? Vagy örökre elbúcsúztam tőle a szülőszobán?

Megszületett tehát egyfajta hiányérzet, ami alig egy hónap alatt akkorára duzzadt, hogy már nem bírtam vele! Hozzá kell tennem, hogy hó nélküli, hideg, szürke tél volt, ez sem tett jót a hangulatomnak. A hiányérzetből tehát hamarosan az lett, hogy minden humorérzék, kedvesség, türelem és tolerancia kiköltözött belőlem. Hónapokig azon kaptam magam a napok végén, hogy „nahát, ma sem mosolyogtam!”. Türelmetlen, ingerlékeny voltam, nem tudott olyan tenni sem a férjem, sem a gyerekeim, amibe ne tudtam volna belekötni – jaj pedig hogy utálom, ha valaki ilyen! Sajnos sokáig azt gondoltam, ez így normális, majd elmúlik, ez a „csomag” része, és biztos minden anya ilyen…

Szerencsémre a férjem és a barátaink győzködtek: a helyzet tarthatatlan, szükségem lenne bizonyos időközönként egy kis kikapcsolódásra, a gyerekek nélkül. Mivel nagyszülői segítségre nem számíthatunk, kettőnknek kellett megoldást találni a férjemmel. Könnyedén meg is szerveztük a dolgot: ő péntekenként focizott és aztán kicsit sörözgetett a barátaival, én pedig viszonylag rendszeresen eljártam valahová, hetente egyszer. Barátnőzni, edzeni, énekelni, táncolni, moziba, amihez épp kedvem támadt. Este, délután vagy hétvégenként délelőtt, ahogy sikerült.

Így éltünk másfél évig, nagy egyetértésben és elégedettségben. És büszkén hangoztattuk minden barátunknak és ismerősünknek, hogy „Nézzétek, mi milyen jól csináljuk: mindketten megkapjuk a heti egy szabad esténket vagy épp óráinkat!

Aztán nem is olyan rég, egymástól teljesen függetlenül ismét hiányérzetünk támadt a férjemmel: rendben van, hogy ÉRTÜK, MIATTUK, A CSALÁDÉRT töltődünk mindketten. Na de mindig CSAK egyedül vagy a barátokkal? Rendben van az, hogy egy házasságban a „Most hú de jól érzem magam”-pillanatokban soha nincs jelen a másik? Hogy ő mindig a barátaival ejtőzik, nekem pedig „csak” a gondterhelt, számlákkal sakkozó, álmos férj jut – és fordítva…?

És az helyén való, hogy én mindent meg tudok az alatt a heti egy este alatt beszélni a csajokkal, kielemezzük minden lelki frusztrációmat, örömömet és bánatomat, de a férjem ezekből alig érzékel valamit, mert nem jut rá esténként 2-3 óránk, hogy őt is részletesen beavassam a lelki folyamataimba (khm, khm, néha mondjuk talán jobb is, hogy nem lát bele ezekbe az agymenésekbe :-))?
Vagy hogy másik példát hozzak: az vajon oké, hogy el tudok menni, hogy az edzésen kieresszem a gőzt, de a férjem mellé mindig hullafáradtan fekszem be az ágyba? Szerintem ez hosszútávon nem tesz jót sem a kapcsolatnak, sem a családi életnek! Szeretem a férjemet, érte is kell töltekeznem, és ezt nem szeretném mindig NÉLKÜLE tenni!

banner_kettesben

 

Így aztán rájöttünk, hogy PÁROS KIMENŐRE is szükségünk van. Sajnos nagyszülők híján ezt jóval körülményesebb és zsebbe nyúlósabb megszervezni, de az elhatározás megszületett, és nagyon boldogok vagyunk tőle.

A gyerekek sem azt látják végre, hogy Anya vagy Apa mindig egyedül megy el itthonról, hanem ők egy EGYSÉG, akik sokmindent szeretnek együtt csinálni! Mindannyiunkban rögzül, hogy miről is szól ez az egész „családosdi”!

Kép: Stuart Miles, FreeDigitalPhotos.net

——————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

Az a bizonyos 24 óra

Nem most volt, de végre be tudok róla számolni!

Februárban alkalmunk nyílt arra, hogy a férjemmel kettesben töltsünk 24 órát! (Úristen, mikor is volt ilyen utoljára? 2011 decemberében!) A fiunk ovis szülői bálját ugyanis egy fantasztikus wellness szállodában rendezték, kedvezményes ottalvási lehetőséggel, amivel hála a családi összefogásnak, mi is élni tudtunk! S hogy mi is fért ebbe a 24 órába, amitől különleges lehetett? Na, hadd soroljam:

UTAZÁS:

Csak mi ketten ültünk az autóban. Nem volt közben “Anya miiii az a zöld izé ott?” “Hahó, Anya, mit mondtál Apának? Miért mondtad ilyen halkan?“, “Pisilni kell!” “Éhes vagyok!” és társaik. Azért bevallom, kellett pár perc, mire ezt megszoktuk, de utána jó volt mai zenét bömböltetni, beszélgetni, röhögcsélni.

SZOBA:

A szobánk kétszer akkora volt, mint az itthoni hálószobánk, benne hatalmas ággyal – első hazagondolás: itt aztán simán elférnénk mind a négyen! Engem azonnal hívogatott egy hatalmas alvásra, de arra még várnom kellett egy kicsit.

WELLNESS:

Na jó, ez otthon 3 perc zuhanyzásban ki is merül, szóval a szálloda minden wellness szolgáltatását és lehetőségét 100%-ban kihasználtuk: úsztunk, áztattunk, dögönyöztettünk, izzadtunk, gőzölődtünk, olvastunk megállás nélkül. Közben persze volt nagy jövőtervezés, világmegváltás, nosztalgiázás, évértékelés. Lehet, mi csinálunk valamit rosszul, de ezekre nem igazán nyílik alkalmunk a hétköznapokon.
Nagyon hálás volt egyébként a bőröm ezért a kis “szabadságért”, tényleg úgy néztem ki másnapra, mintha arckezelésen jártam volna!

banner_kettesben

DÉLUTÁNI ALVÁS:

Igen, jól olvasod! Alvásidőben nem konyharendezés-takarítás-felmosás-vasalás-edzés volt a program, hanem alvááááás! Nagyon jól esett mindkettőnknek, bár furcsa volt nem arra ébredni, hogy “Annnnyaaaa!!!“!

KÉSZÜLŐDÉS:

Amint írtam, a kimenőnk apropója az ovis szülői bál volt, tehát koraeste, a wellness és a délutáni alvás után kényelmesen készülődtünk. Nahát: lehet több időt is sminkeléssel tölteni, mint 3 perc?
Sőt, magammal vittem a szekrényem mélyéről a hajvasalót is (csoda, hogy tudtam még, hogy hol van!). Nagyon rég volt lehetőségem arra, hogy magamhoz képest “tisztességesen” jelenhessek meg, már ez önmagában ajándék! Közben a férjem nyugiban megnézett egy meccset (na jó, azért ez túlzás, nem két óra volt a készülődésem :-)), mindenesetre neki meg ez volt nagy ajándék.

VACSORA, TÁRSASÁG, BULI:

Az estét társasággal töltöttük, kedves szülőtársakkal – újabb hazagondolás: milyen fura ezeket a szülőket a cuki gyerekeik nélkül látni!
Nagyot vacsoráztunk (semmi “ne játssz az étellel!“, “maradj a helyeden!” és társai!), minden mennyei volt, közben megismertük az asztaltársakat, akikről eddig csak annyit tudtunk, hogy “ők-Benedek-szülei“, “ők-meg-Zsombié“… Jók ezek a beszélgetések, mi mondjuk alapvetően érdeklődő emberek vagyunk mindketten, így ez a rész különösen jól esett!
Vacsora után következett a TÁNC, szintén kedves programunk – és nem ám Halász Juditra, Gryllusra, meg Alma együttesre :-)!

Egész este mosolyogtunk, rengeteget nevettünk, igazán felszabadultan tudtunk szórakozni!

ÉBREDÉS, REGGELI:

7 óra, felriadok: csend. 7:30, újra felriadok: még mindig csend… Már-már nyomasztó csend! Azért próbálom magam lekötni, mert természetesen a férjem alszik, mint a bunda, nagy nehezen azért ő is ébredezik, épphogy beesünk reggelizni, amivel csak annyi a dolgunk, hogy összegyűjtögessük a svédasztalról, mit ennénk – Kánaán!!!

Ezután még visszatérhettünk kicsit a wellness részlegbe, majd pontosan 24 óra leteltével hazautaztunk, telis-tele energiával, élményekkel, kisimult bőrrel és idegekkel! Nagyon vártuk már a találkozást a gyerekekkel, akik szemlátomást észre sem vették, hogy elmentünk, sőt, a fiunk azóta is folyton azt kérdezi, mikor megyünk el megint bálozni… Hát, a főpróba megvolt, szerencsére a bébiszitterek sem azzal fogadtak minket, hogy “Na ezt aztán soha többé“:-)

TANULSÁGOK:

Nagy duzzogva még egy napot kibírtunk volna, de összességében azt beszéltük, hogy elsőre elég is volt ennyi – amúgyis azt olvastam, hogy annyi éjszakára tanácsos a szülőknek lelépni, ahány éves a legkisebb gyermek.
Nekem amúgy hosszú órákig kifejezetten zavarta a fülemet a csend, ami körülvett minket – tiszta skizo dolog ám ez: alig várjuk néha, hogy legyen egy kis nyugink, aztán amikor megkapjuk, már az is baj – én-nem-ezt-akartam!!! :-)
Így visszagondolva nekem nagy tanulság, hogy 24 óra alatt egyszer sem emeltem fel a hangomat, egyszer sem voltam ideges. És ez itthon is kitartott! Nem fogadalomból, és nem is azért, mert a gyerekeim közben mintagyerekek lettek! Egyszerűen tényleg jót tett a megtépázott idegrendszeremnek ez a pihenés, és azóta is ebből táplálkozom, a gyerekek legnagyobb örömére. Aztán egyszer sajnos biztosan kifogy ez a fenenagy energia-tank, de örüljünk, amíg tart!
Ami a párkapcsolatot, a szerelmet illeti, szintén óriási energiatöbbletet kaptunk, és szintén azt mondhatom, azóta is ebből élünk! Bele lehet ugyan csempészni 1-2 felhőtlen órát a mindennapokba is, de nem is tudom… Nekünk nagyon nehezen megy, de nem adjuk fel! És fejben közben már tervezgetjük a következő 24 óránkat!

kép: marcolm, FreeDigitalPhotos.net

————————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

 

 

 

Család születik

Ezúttal más tollával szeretnék ékeskedni, Medveczky Kata cikkét hoztam el nektek, mely nagy igazságokat fogalmaz meg.

Van szerencsém Katát személyesen is ismerni, egy rendkívül értelmes, összeszedett, nyugodt édesanyát ismertem meg benne, a szakmai előéletével csak ezek után találkoztam: Tanácsadó szakpszichológus. 3 gyermek édesanyja. Szereti az embereket, a természetet és a kihívásokat. A megoldásközpontú pszichológia híve. Munkájában elsősorban a szülőkkel foglalkozik, mert azt vallja, ha a szülő jól van, a gyerek is jól van. Személyes konzultációkat, workshopokat, előadásokat tart, főként gyermeknevelési és a családot érintő témákban. Többször láthattátok már a Ridikül c. műsorban, és a Család-Barát Magazinban is. Fogadjátok szeretettel egy, a családról szóló cikkét.

Család születik

Egy gyermek születése krízis, bár pozitív előjelű krízis a szülők számára. Nem éri váratlanul őket a változás, és mégis olyan helyzetek sorozatával szembesülnek az új élet érkezésével, amire nemigen lehet előre felkészülni. Mindenképpen komoly fordulóponthoz érkezik ilyenkor a házaspár. Nemcsak anyává és apává kell válniuk, hanem meg kell születnie a saját kis családjuknak is.

Napfényes októberi délelőtt volt. Melegem volt és úgy éreztem hiába szedem össze minden erőmet, nem akar előrébb jönni.”Már látom a haját! Olyan hosszú, hogy be lehetne fonni…” –  biztatott a bába a vajúdás utolsó órájában. A magzatvíz éppen 30 órával azelőtt folyt el és akkor egyik pillanatról a másikra valami őserő megszállt. Engedtem, és átadtam magam neki, hagy sodorjon magával. Jött egy kisfiú, sok-sok könny és hála, áldott óra és egy új világ..

Harmonikus családi életet – receptre?

Amikor találkozik két ember és kezdi összecsiszolni az életét, akkor a legfontosabb, hogy stabil alapra építkezzenek. Hasonló legyen az értékrendszerük, értsék egymás nyelvét, legyenek közös céljaik és legfőképp szeressék és tiszteljék egymást.

Fontos, hogy a pár ki tudja nyitni ezt a kapcsolatot és be tudja engedni a gyermeket is, úgy hogy közben a párkapcsolat továbbra is megingathatatlanul működjön. El kell búcsúztatni a páros életet és immáron három főből álló kis családdá kell alakulnia a szülő-gyermek triádnak.

A kistestvér érkezésével aztán el kell engedni azokat az érzéseket, amelyek a hármasukat fogták egybe és utat kell engedniük az új impulzusoknak, újra formálniuk a családjuk lelki határait, immáron az új kis jövevénnyel együtt. Nem is olyan könnyű ezt a lelki folyamatot átélni, hiszen vegyes érzések, gyász és öröm keverednek benne.

Óriási előnnyel indul az a gyermek, aki lelkileg egészséges, boldog családban nő fel, amely biztonságot, nyugalmat, óvó fészket nyújt, de ugyanakkor bátorít is arra, hogy megismerkedjen  a világgal és felfedezze az élet örömeit. Amikor a gyermekorvos megvizsgálja az újszülött csecsemőt, akár receptre felírhatná a harmonikus családi életet.

Nemcsak kevesebbet betegek azok a gyerekek, akik kiegyensúlyozott családban nevelkednek, hanem védve vannak azoktól a nemkívánatos és veszélyes helyzetektől (alkohol, drog, korai szexuális élet, stb.), amelyek kamasz és fiatal felnőttkorban leselkednek rájuk.

Egy csapat vagyunk!

család

Amikor a gyermekünk úgy fogalmaz, hogy a „mi családunkban az a szokás, hogyminden reggel mesét olvasunk, vagy minden pénteken pizzát eszünk, stb”, akkor erős benne a családi identitástudat. A rendszeresen beiktatott közös tevékenységekkel – mint pl. a kirándulás, társasozás, egy jó film megnézése, biciklitúra vagy akár közös főzés – erősítjük az összetartozás érzését.

Érdemes olyan rutinokat kialakítani, amelyek útravalóul szolgálnak majd a gyermekünknek. A jó hangulatú, közös étkezések már önmagukban jótékony hatással vannak mindnyájunk  lelki világára. Az pedig, hogy miről és hogyan beszélgetünk közben a gyerekekkel, szintén meghatározó mintaként szolgál majd. Az étkezőasztal körül folyhatnak olyan beszélgetések, amelyekbe már a gyerekeket is be lehet vonni, mint ahogy a döntésekbe is.

Például tervezzük meg közösen az idei nyarat! Ki hova szeretne menni? Szeretnénk-e valami új dolgot megtanulni vagy kipróbálni? Milyen lehetőségeink vannak? Megtapasztalhatják a gyerekek, hogy fontos a véleményük, számításba vesszük őket és ugyanakkor mintát kapnak tervezésből is. Az együttműködést, az alkalmazkodást és a problémamegoldást is gyakorolhatják, aminek később szintén nagy hasznát veszik majd

A jól működő családokban a tagok gyakran kifejezik, ki, miért hálás. Ezt rituálé szerűvé is tehetjük – énekléssel, gyertyagyújtással, finom sütivel, stb. – és máris egy olyan szokást alakítunk ki, ami hozzájárul ahhoz, hogy elégedett, egymásra odafigyelő, egymást tisztelő embereket neveljünk. De nemcsak a közösség a fontos, hanem az is, hogy minden egyes családtag megtapasztalja, most csak rám figyelnek, most én vagyok soron.

A változás te magad légy!

A család építésénél használt kötőanyag a szeretet, amely összekapcsol mindent mindennel. Először is a bennünk lakozó őszinte embert saját magunkkal, aztán a nőt és a férfit, a szülőket és a gyerekeket, a testvéreket egymással, és végül a családot a társadalommal.

Ahhoz, hogy boldog családunk legyen elsőként a saját belső békénket kell megtalálnunk. Ha önmagunkkal jóban vagyunk, akkor a körülöttünk lévőkhöz is türelmesen, elfogadóan tudunk odafordulni. Ha harmóniában vagyunk magunkkal, az “fertőzően” átragad a többiekre. Beindítunk egy pozitív spirált, ami végül egy olyan családi élethez vezet, amire mindannyian vágyunk.

A jól működő családokban:

  • “a családtagok önértékelése magas,
  • a kommunikáció nyílt, tiszta, specifikus és őszinte,
  • szabályok rugalmasak, emberiek, a helyzethez illőek és változtathatók,
  • a család társadalommal való kapcsolata nyitott, reményteli, választáson alapul.” (Virginia Satir: A család együttélésének művészete)

Ha szívesen olvasnál más írásokat is, Kata honlapját itt találod: http://www.medveczkykata.hu

—————————————————-

6 részes cikksorozat a házasságról

Ebből valóban profitálsz!

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Házasságmentő FELHÍVÁS!!!

Biztosan tudjátok, hogy február elején ünnepeltük a házasság hetét. Országszerte előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket szerveztek, és tulajdonképpen mi is végig erről beszélgettünk pénteken az anyaidő-találkozón (nagyon értékes, építő, gondolatébresztő beszélgetés volt, köszönöm minden résztvevőnek!)

A téma kapcsán számtalan alkalommal futottam bele a héten egy nagyon fontos mondatba: minden házaspárnak kettesben kell tölteni HETI EGY ESTÉT, HAVI EGY HÉTVÉGÉT ÉS ÉVI EGY HETET! Először a jegyesoktatáson hallottuk ezt a szabályt, öt évvel ezelőtt. Akkor nagyon lelkesen bólogattunk, mert rém egyszerűnek tűnt a képlet. De aztán nagyon hamar megfeledkeztünk róla mindketten a férjemmel. Soha nem vettük a fáradtságot, hogy ezt megvalósítsuk. Négy gyerekneveléssel töltött év után viszont néha úgy érzem, be kell dobni valami mentőövet a kapcsolatunkért, annyira bedarálnak minket a hétköznapok, annyira nincs idő és alkalom egy hosszabb napi beszámolóra, sőt, általában egy teljesen végigfuttatott gondolatmenetre sem, mert valamelyikünket megzavarja valami, vagy ami még jellemzőbb: bealszunk. És meg lehet ezért kövezni, de engem bizony ez egyre inkább zavar, egyre inkább hiányzik az együttlét. Szeretem a férjemet, nem akarom őt év(tized)ekig háttérbe helyezni.

Na és itt jön ismét képbe a heti egy este, havi egy hétvége és évi egy hét-szabály! Azt hiszem, csakis ez lehet a megoldás!!!

banner_kettesben

Szép gondolat, de mindez kivitelezhetetlen fix segítség nélkül… Eszembe jutott viszont valami, ami talán sokaknak nyújthat megoldást, és most, hogy már a kisebbik gyermekünk is kétéves lesz, nálunk akár lassan aktuális is lehet: össze lehetne szövetkezni egy ismerős családdal, akik hasonló gonddal küzdenek, hasonló korú gyermekei vannak, de valahogy soha nem beszéltetek erről velük. És mondjuk havonta egyszer be lehetne vállalni egymás gyerekeit (a saját gyerekek mellé) – a gyerekeknek ez óriási buli, hiszen sok gyerek együtt az mindig nagy buli! A kettesben maradt szülőknek pedig maga a testi és lelki oázis (és közben töltekezhetnek arra a hétvégére, mikor ők kerülnek sorra)!

Bennem már kezd körvonalazódni, hogy mely ismerős illetve baráti családok jöhetnének szóba (reszkessetek!!! :-D). Mindenesetre itt és most meghirdetem a felhívást: Keresel egy családot, akikkel kölcsönösen segíthetnétek egymásnak? Oszd meg ezt a bejegyzést! Hátha látja egy ismerősöd vagy barátod, akinek eddig eszébe sem jutott ez a lehetőség, és így találtok megoldást! Hajrá!!!

————————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

 

Kép: photostock, freedigitalphotos.net

Az anyává válás 6 igazi kihívása

Amikor már kismama voltam, de még dolgoztam (Te jó ég, ennek már négy éve!), egyik reggel láttam a tömött 7-es buszról egy anyukát, amint három gyermekével szemlátomást strandra tartott. Mózesben tolt egy pár hónapos babát, mellette totyogott egy másfél év körüli kislány, az óvodáskorú kisfiú pedig boldogan futott előttük, kezében labdával és úszógumival. Nagyon idilli kép volt, hosszan követtem őket a szememmel (“szerencsére” volt rá időm, a reggeli dugókra azért még mindig tisztán emlékszem, minden méter ajándék volt…), és számolgattam, hogy vajon én hány év múlva baktatok így a strandra a csemetéimmel. Egész nap rájuk gondoltam, hogy milyen jól mulathatnak: a gyerekek egész délelőtt boldogan lubickolnak, az anyukájuk a partról figyeli őket a kisbabával, aki szinte egész nap békésen alszik. Majd esznek egy finom lángost, aztán csendben elalszik a két “nagy” is.

Ma eszembe jutott ez a kép, de… egészen más szemszögből.

Ma már meglátom ebben az emlékképben azt is, hogy az anyukának a hátán és a mellkasán is volt egy-egy tömött hátizsák. És látom azt is, hogy a kisfiú annak ellenére is futott előttük, hogy az anyukája többször kiáltotta neki a munkába tartó tömegben, hogy várja meg. És ma már belegondolok abba is, hogy:

  • vajon hány órakor ébredhettek fel, ha 8:45-kor már bepakolva, megreggelizve, felöltözve úton voltak?
  • vajon hogyan oldotta meg a gyerekek nem feltétlenül összehangolt alvási igényét egy zajos strandon?
  • vajon mennyiszer esett kétségbe, amikor épp egy pillanatra elfordult és elvesztette szem elől valamelyik gyermekét?
  • vajon ott ült-e mellette a két “nagy”, amíg a kicsit szoptatta?
  • vajon hány másodpercet töltött el úgy, hogy felszabadultan örült a napsütésnek, kezében egy újsággal?

És… ma már tudom, hogy én biztosan nem indulnék el így nem hogy három, még két gyerekkel sem egymagam. Persze lehet, ezt az anyukát a strandbejárat előtt várta két lelkes nagymama – de egy legalább :-). Ezt már nem tudhatom!

Ennek kapcsán kicsit elgondolkodtam azon, hogy mennyi olyan dolog van az anyaság(om)ban, amire “senki nem készített fel”! Mondták ugyan, hogy nem lesz fenékig tejfel az eleje, és ezek a nehézségek is a csomag részei, de csak legyintettem, hogy “ugyanmár”.

Senki, de tényleg senki ne gondolja, hogy annyira sz*r ember lennék, hogy megbántam volna, hogy anya lettem. Erről szó sincs! Egyszerűen csak mondjuk ki, vannak a szülővé válásnak potenciális buktatói, amiket ha sikerrel veszünk, nagyon boldogok lehetünk; és vannak olyan nehézségek (szerintem mindenkinek más!), amire nem lehet felkészülni. Most nem a gyereksírásra, az alváshiányra, az állandó készenlétre gondolok, mert azzal talán tisztában voltunk szülés előtt is. “Nagyobb” dolgokról szeretnék most írni. Csak néhány példa:

Férjből Apa lesz

Biztosan Te is gondolkoztál azon az együttjárás idején, vajon milyen apa lesz párodból. Aztán vagy bejött, vagy nem… Sajnos van az ismeretségi körömben olyan édesanya, akinek nagy csalódást okozott, hogy a férje egyáltalán nem bírja elviselni a gyereksírást, kiderült, hogy semmilyen kompromisszumra nem hajlandó, ha a lakás gyerekbiztossá tételéről van szó, és soha, semmilyen körülmények között nem cserélte ki a kakis pelust. Nagyon nehezen, de átvészelték a csecsemőkort. De beszélő tény, hogy a válások nagy része a gyerek 2 éves koráig “lezajlik”. Nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek (és a megérzéseimnek), hogy egy türelmes, figyelmes, odaadó, ugyanakkor szigorú Apát választottam a “gyerekeimnek”! Ez tehát lehet egy buktató sajnos.

Panaszkodni nem ér!

Nem tudom, Te találkoztál-e már azzal a reakcióval, amikor bármi negatívumot meséltél az anyaságodról (nehezen megy a szoptatás, egy éve nem alszotok, nem eszik a gyerek rendesen, semmi időd nincs magadra/ a párodra), hogy:

“Most mit panaszkodsz? Neked legalább van gyereked! Ha tudnád, sokan hogy vágynak rá!”

vagy ami még ennél is jobb:

“És? Talán valaki pisztolyt tartott a fejedhez, hogy vállalj gyereket? Te választottad ezt az életmódot, ha délig akarsz aludni, minek szültél gyereket?”

Akár hiszitek, akár nem, én mind a kettőt megkaptam már, pedig nem vagyok egy panaszláda!!! Szóval ha bármi bajod van, ajánlom, hogy CSAK olyan embernek panaszkodj, akinek a Tieddel egykorú a gyereke, ő talán megérti, hogy ez igazából nem panasz, nem arról van szó, hogy Te ezt az egészet megbántad vagy visszacsinálnád, vagy akármi! Ez inkább afféle tényközlés. Hogy ez van! A többieknek meg egyszerűen ne mondj semmit, maximum azt, hogy:

Hát, egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt években hányszor aludtam 8 órát egyben, de nagyon boldog vagyok ettől, nekem ez így nagyon jó!

A segítség hiánya

A segítség hiánya rendkívüli mértékben megnehezíti a mindennapokat. Nálunk háromból három nagyszülő épp az első terhességem alatt robbant le, így minimálisra csökkent a mozgásterünk. Azt még csak-csak megoldjuk, hogy egyikünk szabad levegőhöz szeretne jutni. De ha már ketten mennénk el valahová, az vagy szívességért-kuncsorgós, vagy zsebbe-nyúlós történet – egyik kellemesebb, mint a másik :-(. És még hol vagyunk a “betegek a gyerekek, de mind a kettőnknek dolgozni kell“- jellegű problémáktól?

Arról nem is beszélve, hogy körülbelül 15 évig letehetünk arról, hogy kettesben utazzunk el, ne adj’ Isten több napra. Mondjuk ez speciel egyelőre nem vág földhöz, de azért irigykedve látom, hogy másoknak mindez sima ügy, annyira aktívak a nagyszülők… Azt viszont el kell ismernem, sokkal nehezebb nagyszülői segítség nélkül, mint ahogy elképzeltem, nekünk tehát ez egy olyan buktató volt, ami váratlanul ért szerintem mindkettőnket, és amibe nagyon-nagyon remélem, hogy nem roppanunk bele. Ráadásul bevallom, én kicsit arra számítottam, hogy sorban fognak állni a nagynénik, barátnők, ismerősök, hogy hadd vigyázzanak kicsit a gyerekekre… Csak azt felejtettem el, hogy mindenkinek megvan a maga élete, dolgoznak, dolgoznak, dolgoznak, na meg kicsit azért élnek is mindannyian.

Az otthonlét

Mikor terhes voltam, azt hittem, meg fogok őrülni itthon két-három évig. Nos, négy éve vagyok itthon – értsd: nem járok be mindennap a városba csúcsforgalomban és dolgozom 8 órát – és semmi bajom nincs ezzel, sőt! Az anyaságnak ez a része nagyon kellemes csalódás számomra! Imádok itthon lenni (bár vicces, hogy az “itthon” közben kétszer változott :-)).

Ugyanakkor tudom, hogy sokan nagyon szenvednek ettől már akár félév után. Vágynak a napi pörgésre, vagy épp utálnak főzni, a könyökükön jön ki a mondókázás meg a Bogyó és Babóca. Hát, nekik ez a váratlan nehézség. Nekem más…

Az anyagiak

Ez talán kicsit összefügg az előző ponttal, ugyanis a hosszú otthonlét az esetek többségében azzal jár együtt, hogy az Anya keresete teljesen kiesik. Nos, nekünk speciel ez eléggé hiányzik, ami négy év után már frusztráló kissé, de rajta vagyunk a megoldáson… Nem vagyok egy “shopaholic”, azaz nem költöm a pénzt mániákusan, de amikor sok-sok éve nem jártam butikban (ezt mondják még?) cipőboltban vagy akár színházban, akkor azért szerintem érthető, hogy kialakul egy fajta anyagi hiányérzet. Tudom, hogy ez sok családban nem egy érezhető dolog, de a magyar valósághoz hozzátartozik, mi pedig a bőrünkön érezzük.

Az idő

Biztos Neked is sokan mondták, hogy “semmire nem lesz időd a gyerekek mellett”, nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet – bár szervezésben mindig jó voltam :-). Tény, hogy mindent sokkal hatékonyabban kell csinálni, nincs idő pepecselésre. És az is tény, hogy nem olyan könnyű időt szakítani erre-arra, de akkor is az a tapasztalatom, hogy mindent meg lehet oldani. Macerásan, de meg lehet… Ez tehát tényleg csak Rajtad múlik! Ne engedd, hogy kicsússzon a kezedből az idő!

————————–

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

 

Napi boldogság – január 13.

Ma a LEGO-ért adok hálát! Annyira jó látni, ahogy a 3,5 és a 1,5 éves gyerkőcöt egyformán leköti a játék, az alkotás, közös “projekt”. És az sem számít, hogy az egyik fiú, a másik lány! Hosszú időre belefeledkeznek a játékba, sőt, a fiunk még valami bonyolult és sokszereplős szerepjátékba is belefogott, amit a leányzó különösen élvezett.

Ezek a pillanatokat egyébként azért értékesek számunkra, mert egyébként abban a korban vannak, mikor nem annyira tartják tiszteletben, hogy mikor hazaér az apjuk, én is szeretnék vele kicsit társalogni, szeretném tudni, milyen napja volt, stb. Legtöbbször sajnos erre a beszámolóra este kilenc után kerül csak sor. Ma azonban kivételesen előrehozhattuk hat órára. (Most mondanám, hogy így kilenctől csinálhattunk mást, de… nem teszem :-D)

Neked mi volt ma a “Napi boldogságod“? Amiért hálát adsz, megveregeted a válladat, vagy ami miatt büszke vagy magadra/magatokra?

———————————————–

Úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged? Iratkozz fel a hírlevelemre, és máris küldök 10 biztosan működő tippet a hétköznapokra, valamint elsőként értesülsz az akcióinkról, híreinkről. Sőt, mostantól hétfő reggelenként küldök egy kis “hétrevaló vidámságot” is!

A házasság 9 nagy tévhite

Ugyan nincs nálam a mindentudás, még az ötéves házassági évfordulónkat sem értük meg, de azt már tudom, hogy ahogy sokan mások, úgy én is igen bölcs gondolatokat hangoztatva “ugrottam bele” a házasságba. Az évek során ezekről sorra kiderült, hogy inkább tévhitek, mint bölcsességek. Jó esetben ezek az okosságok gyorsan felszámolódnak, de ha rendületlenül kitartunk mellettük, jóllehet, nehéz dolgunk lesz az együttélés során. Van ezek között a tévhitek között néhány egészen közhelyes, de ezek is tanulságosak.

  1. Ha szeret, úgyis rájön, mi bajom van!
    Oh igen, ez már a párkapcsolatokban is jellemző hozzáállás a hölgyek részéről… Két bökkenő van vele:
    a) sokszor mi is csak egy hétszeresen összetett mondatban tudjuk  megfogalmazni, hogy mi bajunk van, a férfiak pedig alapból nem használnak ilyen mondatokat…
    b) A másik gát pedig az, hogy brit tudósok kimutatták, hogy sajnos a férfiaknak mindössze 0,001 százaléka született gondolatolvasói képességekkel, és ezen férfiak 99,03 százaléka feladta, hogy női páciensekkel foglalkozzon. Kiszámoltad tehát, hány férfi tudja TÉNYLEG kitalálni, mi bajod van? Mák, ha ő pont a férjed :-)!gondolkodó nő
  2. Majd értem megváltozik, majd én megváltoztatom
    Majd miattam leszokik, átszokik, megszereti, elfogadja, megszakítja, stb.” Szeretnéd, mi? Lehet, hogy meg is fog változni, de aztán hónapok, évek, vagy akár évtizedek múlva gyűlölni fog, amiért elvetted az egyéniségét. Próbálkozni lehet, de a tapasztalatok azt mutatják, nem lehet “betörni” egy 30-40 éves férfit – khm, khm, sokszor úgy érzem, egy 3 éveset sem…
  3. Igaz, hogy nem szeretem az apját/anyját, de ő biztosan nem válik olyanná
    Ó…. Dehogynem :-(. Sajnos egy idő után jó eséllyel meglátod benne azokat a bizonyos nem kívánt tulajdonságokat. Vannak persze olyan esetek, amikor apuka/anyuka annyira negatív példaként lebeg a gyermek szeme előtt, hogy ez egy életre kiirtotta ezeket a rossz jellemvonásokat. Ők a szerencsések és tudatosak!
    De sajnos az a jellemzőbb, hogy a rossz minták (is) beépülnek, sokszor kitörölhetetlenül. És ezen tulajdonságok jellemzően akkor jönnek ki, mikor megismered a férjedet apaként. Látod, hogy ugyanúgy beszél a 2 éves fiával, ahogy vele beszél az apja – holott tudod, hogy gyűlöli, ahogy az apja beszél vele… Nagyon sajnálom az ilyen párokat, ez egy komoly, feloldatlan konfliktus lehet, akár egész életükön át.
  4. Most már biztonságban vagyok, hiszen összeházasodtunk
    Bár hiszem, hogy ez alapvetően igaz, és vallom a jóban-rosszban “szabály” létjogosultságát is. Az mindenesetre tény, hogy a házasság maga nem ad okot arra, hogy hátradőljünk és a kisujjunkat se mozdítsuk azért, hogy a párunk minden pillanatban jól érezze magát és boldog legyen. (Egy férfi sem tud például dicséret nélkül létezni, hogy a legalapvetőbb dolgot említsem). Aztán a gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy a házasság semmire nem garancia, manapság már 20 perc alatt el lehet válni, és társadalmilag sem ciki. Észnél kell tehát lenni feleségként is.
  5.  Most már biztonságban vagyok, hiszen gyerekünk van
    Jó lenne, ha ez így lenne, de sajnos számos példát látunk arra, hogy egészen pici babákkal maradnak egyedül édesanyák, kiszolgáltatottan, a legnagyobb szükségben. Itt is nekünk kell sajnos az okosnak lenni, hiszen a férjünk mindennapjai nem változnak olyan jelentősen, mint a mieink. És bizony erőnkön felül kell figyelni, törődni, meghallgatni akkor is, amikor már semmi másra nem tudunk gondolni, csak az alvásra. És morgolódás nélkül türelmesen kérni akkor is, amikor igazából már azért is üvölteni tudnánk, mert 17:00 helyett 17:08-ra ért haza a mi drága hitvesünk. Nem mindig könnyű, de tényleg nincs rosszabb egy elsárkányosodott feleségnél…
    Ha már elsárkányosodás… Itt említeném meg, hogy ez az elsárkányosodás tapasztalataim alapján ezerszer jobban zavarja a férjeket, mint az, hogy esetlegesen rajtad maradt 5-6 kiló a szülés(ek) után. Ha tehát teheted, inkább a lelkedet ápolgasd (például aludj!), mint hogy a testedet sanyargatod minden szabadidődben – az persze mázli, ha ez a kettő összefügg: szívesen diétázol és edzel. A lényeg, hogy jóban legyél magaddal, és akkor messziről elkerül a sárkány :-).
  6.   Házasságban már nem szexelünk annyit, mint amikor “jártunk”
    Ez sem feltétlenül törvényszerű. De ha így is van, az nem biztos, hogy közös akaratból alakult így. Vitathatatlan tény, hogy számos házasság megy gallyra a szexuális konfliktusok miatt. A nő fáradt, álmos, kövérnek érzi magát, fél, hogy meghallják/benyitnak a gyerekek, stb. A férfi fiziológiai szükségletei viszont rendületlenül fennállnak (ööö, izé, képletesen :-D).
    Valahol azt olvastam egy idős házaspárral készült interjúban, hogy a férj attól érezte magát boldognak a házasságuk 53 évének minden napján, hogy a felesége naponta legalább egyszer megdicsérte valamiért, illetve mert soha, egyetlenegyszer sem utasította vissza a közeledését. Nagyon megfogott ez akkor. Az persze pech, ha egy szexmániáshoz mentél hozzá :-)
    ID-100206253
  7. Ha valami problémám van, azt frissen, melegében elmondom a férjemnek
    Lehet, hogy ezzel ma is sokan egyetértenek, hiszen tudom, hogy nem jó a konfliktusokat elodázni. Nekem azonban van egy 24 órás elvem erre. Alszom rá egyet, ami sokszor elég is arra, hogy rájöjjek: túlreagáltam volna a dolgot, ha balhét csapok… Ha azonban másnap is ugyanannyira bánt, akkor szóba hozom, hogy “Te komolyan gondoltad tegnap, hogy …” Szerencsés esetben a válasz az, hogy “Mi? Ilyet mondtam volna? Neeem, bocs, hülye voltam.” Ha azonban a konfliktus továbbra is él, akkor kitisztult fejjel, ész érvekkel tudunk vitatkozni, és a végén nagyobb eséllyel jutunk konszenzusra.
  8. Soha nem fogunk a gyerekek előtt veszekedni
    Úgyis fogtok! Akkor is, ha csak tekintettel veszekedtek – a gyerekeknek ráadásul kiváló radarjuk van erre. Szerintem ezzel kapcsolatban az a legfontosabb szabály, hogy a feszültség feloldását is lássák a gyerekek. Ne csak azt, hogy tegnap este ordítozás volt, ma meg minden oké, mert akkor valamelyik szülőt az áldozat szerepében fogják látni, plusz elkezdenek kombinálni, hogy el fogtok válni. Ez pedig nagyon ijesztő minden gyereknek.
    hiányzó apa 2
  9. Minek “randizni”? Együtt vagyunk otthon minden este!
    Hát épp ezért! Mennyivel hangulatosabb mondjuk a városban találkozni egy gyors ebédre kettesben, vagy együtt hazamenni munkából! Ráadásul otthon úgyis felmerül valami más fontos elintéznivaló, és máris oda a randevútoknak. A meghittségnek viszont muszáj egy kis helyet szorítani az életetekben. Ez talán inkább nekünk fontos, így erről (is) nekünk tanácsos gondoskodni.

Majdnem öt év alatt tehát 9 tévhit dőlt meg házassággal kapcsolatban a környezetemben. Kíváncsi vagyok, mit tartogat a következő 5 év…

Ismerős volt néhány? Te is vallottad/vallod némelyiket?

A cikket a Vendég a háznál c. műsor ihlette: http://www.mediaklikk.hu/2016/01/04/vendeg-a-haznal-hazassag/

Kép: khunaspix, FreeDigitalPhotos.net

——————————–

Úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged? Iratkozz fel a hírlevelemre, és máris küldök 10 biztosan működő tippet a hétköznapokra, valamint elsőként értesülsz az akcióinkról, híreinkről. Sőt, mostantól hétfő reggelenként küldök egy kis “hétrevaló vidámságot” is!