tévhitek

Az én mélypontom – interjúk

Sokan sok mindent írnak a szülés utáni depresszióról. A rosszkedvűségtől az öngyilkosságig mindenre ráhúzzák már, hogy ez bizony szülés utáni depresszió. Nos, nem én leszek az, aki ezt helyre teszi, ezt a vitát meghagynám a hozzáértőknek.

A webbeteg.hu definíciója szerint egyébként: “A szülés utáni depresszió jellemző tünetei az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség. Az anyuka nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, gyakran sokat fogy vagy épp ellenkezőleg az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. A frissen szült nők gyakran beszámolnak arról, hogy alkalmatlannak érzik magukat az anyaságra, reménytelennek tartják a saját helyzetüket, rosszabb esetben bűnösnek érzik magukat, mert nem tudnak megfelelni a környezet elvárásainak. Gyakori panasz még a koncentrálási nehézség, elfelejtenek szavakat, nem jutnak eszükbe dolgok, képtelenek dönteni adott szituációkban. Igazán komoly esetben az anyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk.”

(Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/depresszio/10753/a-szules-utani-depresszio)

Pszichiátriai kezelésen részt vett kisgyermekes anyukák sajnos nem vállalták, hogy nyilatkozzanak. De három édesanya esetét meg tudom Veletek osztani.

Álljon most itt három interjú, kommentár nélkül. Három anya vall arról, mikor volt mélyponton:

HEDVIG

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második kislányunk születése után kb. 4-6 héttel, amikor a férjem idei első szezonja beindult – gazdaságunk van vidéken. Rengeteget sírtam, nagyon nehezen bírtam, hogy nincs ott velünk, és nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy tényleg senki nem hajlandó segíteni. Nagyon-nagyon sokat sírt a kicsi, csak a kezemben tudott aludni pokrócba csavarva (hetekkel később találtam meg a neten a többemberes baba kifejezést, melynek 12 pontos leírásából 11 illett rá), és a nagyobbik lányunk is rajtam vezette le a felgyülemlett feszültségét. Sokat kiabáltam és sokszor kellett a kicsit sírni hagynom a szobájában, hogy kimenjek a teraszra, hogy ne halljam és sírjak én is. Az első pár hónapot így nyomtuk végig.

Onnan jöttem rá, hogy baj van, hogy sokszor kellett “ott hagynom” a síró kicsit, hogy ne halljam, mert már az idegeimre megy, hogy sokszor számomra is megdöbbentő módon üvöltöttem a nagyobbikkal (vagy éppen miatta, a másik szobában), és eljutottam a tehetetlen düh azon pontjára, mikor elvertem a fenekét a nagynak. Egyszer. Majd néhány nap múlva még egyszer…
És 9 év együttlét után először felötlött bennem a gondolat, hogy én ezt nem csinálom tovább, nincs szükségem egy soha rá nem érő férjre. Akkor is ennyire egyedül lennék, ha egyedül nevelném a lányokat, ha nem figyel rám jobban a férjem, egyszerűen összepakolok, és elmegyek. Ezt egy heteken át íródott, kb. 12 oldalas levél előzte meg, amit neki írtam, hogy végre megtudja, min megyek keresztül. Meghallgatni nem volt ideje, mert egyszerre több lovat próbált megülni egy s*ggel, annyi munkája volt. Amikor kicsi lány végre elaludt, akkor én sírtam. Muszáj volt valakinek elmondanom mi bajom van, mert belebolondultam volna. A régi, igazán jó barátnőim még az esküvőnk évében elkoptak, a többiekkel azóta csak akkor beszélünk, ha én keresem őket, akik megmaradtak gyerekes anyukák, velük van, hogy hetekig kergetjük egymást, mire tudunk végre beszélni. Anyukámmal a kicsi születése után egy héttel nagyon összevesztünk, ami pont a végre javulni látszó kapcsolatunkat küldte totál padlóra. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám búmat-bánatomat, csak a férjem…

És hogyan reagált?

Eleinte, mikor próbáltam szóban elmondani, hogy a tűrőképességem határait súrolgatom, nem vette komolyan. Csak a szokásos “hisztinek” tűnt – eleinte mondjuk nekem is. Aztán, amikor leírtam, hogy tökéletesen elterveztem, hogy mikor és hogyan fogok innen lelépni a két lánnyal, ha nem lesz semmi változás, akkor már rájött ő is, hogy nem csak éppen egy menetrend szerinti, szülés utáni hormoningadozásról van szó. Akkor már figyelt rám – épp az utolsó pillanatban.

Érezted úgy, hogy segítséget kellene kérned? Kértél? Kaptál?

Igen, éreztem. Folyton. Egy többemberes babát nem véletlenül neveznek így. Én pedig egyedül voltam egy többemberes babával és a nővérével. Kértem segítséget, de nem kaptam, vagy nem úgy, ahogy az segítség is lett volna. Azt, hogy orvoshoz is kellene fordulnom, nem éreztem. De azt igen, hogy kell valami recept nélküli gyógynövényes nyugtató, mert kezdek kifordulni önmagamból. És ha az nem segít, akkor orvos…

banner

Ki és mi segített végül?

A férjem. Hogy vége lett a szezonnak a gazdaságban. És az, hogy megértette, mi bajom van, és hogy mi “baja” van a gyerekeknek. A felismerés, hogy létezik többemberes gyermek és hogy nem tehetünk többet annál, amit amúgy is megteszünk érte, és hogy nem azért sír egyfolytában, mert valamit sz*rul csinálok.
Az is segített, hogy elfogadjam: egyedül vagyok/vagyunk és csak magamra és a férjemre számíthatok. Hiába laknak a nagyszülők egyik részről 200m-re, másik részről ugyan 90km-re; segítség akkor sincs! Nem érnek rá az unokáikra.
Az idő is sokat gyógyított a sebeken. Hogy a kicsi végre nem sírt egész álló nap és egész éjszaka, és hogy féléves korára már nem volt olyan kis mimóza, és ki lehetett mozdulni vele.
Plusz testvérem egy kedves barátnője heteken át el tudott jönni egyszer, egy délután lefoglalni a nagyobbat, de sajnos az induló szemeszterben olyan lett az órarendje, hogy már nem tud jönni. Bár azóta elkezdődött az ovi, az is nagy könnyebbség.

Ezek szerint mostmár jól vagy! Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Sajnos a legszomorúbb tanulság az, hogy soha többé nem várok és nem kérek segítséget senkitől. Mindent nekem és a férjemnek kell megoldanunk, hogy nekünk és a gyerekeknek jó legyen. A beszólásokat (kritika és jó tanács az van bőven segítség helyett) meg kellett tanulnom elengedni a fülem mellett. Nem mindig megy, de azért elég jól haladok.

Azt is meg kellett tanulnom, hogy, amit segítségnek gondolnak, (mert segítenek, csak éppen úgy, ahogy azt ők gondolják, vagy nekik jó) azt ne rosszként éljem meg, hanem “örüljek”, hogy legalább ennyit tudnak. Már ez is megy, úgy ahogy.

És még nagyon fontos, hogy meg tudtam beszélni mindezt a férjemmel. Ha 12 oldalas, kézzel írott levél segítségével, hát azzal. E nélkül még szilárdabb lenne a tervem, ami a gyerekekkel való költözést hivatott megvalósítani néhány éven belül és már fényévekre kerültünk volna egymástól, és úgy élnénk egymás mellett, mint a szobanövények. Mostmár biztos vagyok abban, hogy ezt az egészet együtt is végig tudjuk csinálni! Pedig közben elindult a második szezon. A hosszabb. De büszke vagyok magamra, mert jól veszem az akadályokat, és ezt már megjegyezte a férjem is :-)

OLÍVIA

Elmeséled röviden, hogy mi volt a baj?

Az első kislányunk nagyon hasfájós volt, rengeteget sírt, alig aludt. Alapvetően nincs nagy alvásigényem, de a 2-3 óra alvás mégis kevésnek bizonyult. Kimerültem, lefogytam, a túlélésre játszottam minden nap, de közben elvesztettem önmagam. A testemmel sem voltam megelégedve, nem tetszettek a melleim… nem éreztem már nőnek magam, “befordultam”. Nagyon frusztrált ugyanakkor, hogy bizonyos családtagok rendkívül okosak voltak a tekintetben, hogy mit hogyan kellene csinálni a baba körül (persze mindent másképp, mint ahogyan én csináltam!), ez is elvette az önbizalmamat.

Férjeddel beszéltél erről? Hogyan reagált?

Tulajdonképpen nem kellett beszélni, mert magától is meglátta és megérezte, hogy valami nem stimmel, hisz’ nem voltam önmagam. Végig türelmes és segítőkész volt, de eljött az a pont, amikor felismerte, hogy ehhez ő már kevés, és úgy gondolta, hogy külső segítséget kellene kérnem.
Kineziológushoz fordultam. Már néhány alkalom sokat segített. Kezdtem visszatalálni önmagamhoz, hosszútávú megoldást nyújtott. Elkezdtem jobban odafigyelni magamra, újra eljártam mozogni, sminkelni tanultam, stb.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

A második gyermeknél már könnyebben ment minden, ugyanakkor mégis volt ott is egy mélypont, de könnyebben átestünk rajta. Az anyaságnak igen is sok árnyoldala van, de erről senki sem beszél. Még a családtagok sem érzékelik, hogy az, hogy a gyermekek kiegyensúlyozottak, boldogok, hogy tiszta a lakás és minden nap meleg étel van az asztalon, komoly munka, és sok-sok áldozat. Persze természetesen megéri :) csak közben nem szabad elfogyni… Kell az énidő, melyet én a mozgásra fordítok, ami testileg-lelkileg feltölt, növeli az önbizalmat és extra energiákkal ruház fel.

NÓRA

Mikor és miből érezted, hogy nem úgy “működsz”, mint szoktál?

A második gyermekünk születése után 2 hónappal volt a legnehezebb. A nagy akkor lett kétéves. Kilométerekről látszott, hogy folyton rossz kedvem van. Heteken át egyáltalán nem mosolyogtam. Minden idegesített. A gyerekekkel nem is annyira, de a férjemmel folyamatosan ingerült voltam. Egy nap megjegyezte, hogy egy kedves szavam sincs hozzá, és hiába segít (tényleg sokat segít itthon, éjszakánként is felkelt a kicsihez), így is csak puffogok mindenért. Akkor nagyon magamba néztem, és rájöttem, hogy igaza volt, hónapok óta nem értékelem a segítségét, a támogatását, és úgy általában… semmit sem értékelek, semminek sem örülök! Többször is elképzeltem például, hogy lelépek egy időre és itt hagyok mindenkit. Vagy a legrosszabb, hogy azon gondolkodtam, milyen jó lenne egy hétre kórházba kerülni, ahol végre mindenki békén hagy majd. Na, ezek a fantáziálgatások és a férjem szavai voltak azok, amik végleg kimondatták velem: Ez így nagyon nincs rendben, ez nem én vagyok!

Meg tudtad azóta fogalmazni, hogy miért voltál ilyen?

Nagyon igazságtalannak éreztem a lemondások arányát. Úgy éreztem, az én “életem” nagyjából véget is ért, és soha nem lesz már jobb vagy könnyebb – és ezért tudat alatt a férjemet és a gyerekeket tettem felelőssé. Semmi segítségünk nem volt, ez sem tett jót. És a hormonok is ellenem dolgoztak…

A felismerés után mit tettél azért, hogy jobb legyen?

Ha panaszkodtam, nem igazán találtam értő fülekre. A gyerektelen barátnőim folyton azzal jöttek, hogy bármikor cserélnének velem, szóval fogjam be. A családom távol van, telefonon ugyan hallották a hangomon, hogy fáradt vagyok, segíteni viszont nem tudtak. Így megbeszéltük a férjemmel (ekkor fogtunk bele egy felújításba, ami minden idejét lekötötte), hogy meghúzzuk a nadrágszíjat és bébiszittert keresünk. Ez végül nem igazán hozott segítséget. Akkor mentem el otthonról, amikor mindkét gyerek aludt délután. De hiába, mert egy percre sem tudtam elengedni magam, bármit is csináltam.

Ki és mi segített végül?

Szerencsére szívesen beszélek, ha van kivel. Mikor úgy éreztem, hogy a család, rokonok, ismerősök-körön ki kell lépnem, mert ők nem tudnak segíteni, bekapcsolódtam egy kerületi baba-mama klubba. Már az első alkalommal kibeszélhettem magamból mindent, és csupa értő és együttérző emberre találtam. Rengeteget segített már ez is.
Az ingerültségemet pedig egy egészen furcsa dologban vezettem le: hetente összegyűjtöttem pár befőttesüveget, és olyan erősen odavágtam a szelektív hulladékgyűjtőbe, ahogy csak tudtam. Azóta sem tudom, ez hogy jutott eszembe, nem vagyok egy dühében törő-zúzó típus. De akkor ez tényleg segített!

Meg… igazából mázlim volt, hogy jött a tavasz, napsugár, virágok, frissesség. Ráadásul a férjemnek egyre több szabadideje lett, és több programot tudtunk szervezni. Plusz egy kedves barátnőm is nagyon készséges volt és hetente egyszer elvállalta pár órára a nagyobbik gyereket. Sőt, nyáron tettünk egy újabb kísérletet, kerestünk egy másik bébiszittert, aki azóta is jár hozzánk időnként. Ha ezek közül akár csak egy is hibádzott volna, tuti, hogy “úgy maradok befordulva“.

Utólag milyen tanulságot vontál le a történtekből?

Mostmár azt gondolom, nagyon jót tett volna akkor egy szakember segítsége. Kíváncsi vagyok, miket mondott volna. Nekem nagy tanulság volt még sajnos, hogy én ezt még egyszer nem szeretném átélni. A harmadik gyerek csak akkor jöhet, ha a) mindezt elfelejtem, b) lelkileg 300%-osan fel vagyok vértezve!

Amikor hasonló tüneteket látok ismerős anyukákon, mindig nyomatékosítom, hogy tegyenek valamit, ne legyintsenek, hogy “majd elmúlik”, vagy “dehát minden anyának nehéz”.  Persze, nehéz. De lehetne könnyebb is, ha felismerjük, hogy ez nem puszta kialvatlanság. És ha teszünk érte, hogy jobb legyen!

Ismerős jelenségek?

Akik segíthetnek:

  • Férj, aki FIGYEL, észrevesz és segít!
  • Barátok, akik meghallgatnak, nem okoskodnak!
  • Egy befogadó közösség (Facebookon se rossz, de jobb lenne élőben: babamama klub vagy mamakör)
  • Védőnő, háziorvos
  • Pszichológus, kineziológus

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

Túl az első 550 napon – avagy két gyerekkel az élet

Soha nem felejtem el a pillanatot: A 23 hónapos fiacskám épp hetedszer szerette volna hallani tőlem Sün Soma születésnapját, a farkaséhes kéthetes lánykám viszont képtelen volt szopizni, ha én közben beszéltem. Minden igyekezetem ellenére senki nem engedett az akaratából, így aztán nem egészen három perc múlva mindhárman sírva ordítottunk, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a kétgyerekes anyaságra, az egyik gyerek mindig vár-szív-alkalmazkodik-ordít, az én életem pedig egy 24 órás szolgálat. Kétségbeesve hívtam a főnökömet, aki ilyenkor mindig előállt egy olyan mondattal, ami helyre tette bennem a dolgokat. Ezúttal azonban mélységesen csalódtam:

Nézd, nem fogok Neked hazudni. Az első másfél év pokoli nehéz lesz. De minden nap végén megveregeted majd a válladat, hogy megcsináltad, senki nem halt éhen, senki nem lett lelki sérült – maximum Te, de az elmúlik! És minden nap úgy fogod érezni, hogy egy icike picikével talán-mintha könnyebb lenne.

Beleégtek a szavai az agyam minden szegletébe: Másfél év? Az még majdnem 550 nap!!! Azt hittem, meghibbanok! De aztán valahogy mégis felszívtam magam, és megcsináltam. Tényleg minden nap vállamat veregetve, mert csak így lehet, legalább nekem el kell hinnem, hogy jól csinálom! De minden egyes nap azt éreztem, hogy belegebedek. Minden nap megerőltető, embert próbáló, idegőrlő, fárasztó és nehéz volt, versenyt futottam az idővel, végig úgy éreztem, a túlélésre játszunk. Nem voltak “lazább” időszakok, bár tény, hogy a férjem tisztességesen kivette és kiveszi a részét mindenben a rengeteg munkája mellett. Ő is iszonyú fáradt volt. Ha tehát valaki megkérdezte, hogy vagyunk, már panaszkodni sem volt kedvünk, csak legyintettünk: “Hagyjuk!”

Az volt az érzésem, hogy a terhek nem kétszereződtek, hanem tízszereződtek a kistesó születésével. Soha nem voltam jó matekos, ebben a korszakban azt vallottam, hogy egy meg egy az tíz! Ha kisgyerekekről van szó, mindenképp!!!

Aztán eljött az 550. nap. És tényleg: sokkal könnyebb! Teljesen egyszerre alszanak és ébrednek, a lányunk elkezdett beszélni, egyre hosszabban játszottak együtt úgy, hogy nem kellett beavatkoznom.

Ezen a nyáron pedig már egy 4 és egy 2 éves gyermeket menedzseltem a nyári szünetben (életem utolsó nyári szünete volt, mostantól meló!). Minden nap izgalmas, érdekes és vicces velük. Ki kellett várni ezt az időt, de ha újrakezdeném, tudva és látva a végeredményt, ugyanígy csinálnám!

Mostanra (és ezt most nem dicsekvésként írom, csak hogy erőt és biztatást adjak minden érintettnek):

  • Megmondják, mit kérnek reggelire, ebédre, vacsorára – természetesen ugyanazt, nincs különcködés meg “én azt nem szeretem”!
  • Maguktól esznek, mi is simán megebédelünk, -vacsorázunk velük
  • Mivel a fiunk már minden mesekönyvet kívülről fúj, ő mondja az esti mesét a hugának. Ki vagyunk tiltva olyankor a szobából
  • Reggel, ébredés után édesen csacsognak (bár én igazából azt a részt várom, mikor felkiabálnak a konyhából, hogy “Apa, Anya, gyertek, kész a reggeli!” :-D)
  • Mindenki egyedül oldja meg a “folyó ügyeit”, olyannyira, hogy együtt járnak mosdóba!
  • Együtt játszanak legszívesebben, simán meg tudok úgy főzni egy bonyolultabb ételt, hogy csak néha nézek rájuk.
  • Segítenek következetesnek lenni. Ha az egyikükkel másképp bánok ugyanabban a szituációban, mint a másikukkal, máris megy a “bezzeg ő”-zés. És hát… igazuk van, na!
  • Vannak belső poénjaik, amiket csak ők értenek, de ők órákig röhögcsélnek rajta!

Szóval azt kell mondjam, mostmár sétagalopp velük az élet. Helyreállt a világ békéje!

A matek tudásom is kezd javulni. Már 1 + 1 az 2. Érzetre is! Sőt, jó pillanatokban megkockáztatom, hogy 1 + 1 az 0 :-)

És mindenkinek üzenem, aki kis korkülönbséggel neveli csemetéit, és abban a bizonyos 550 napban van, hogy én is voltam ott, ahol most ők vannak – már lelki értelemben. Lassan, nagyon lassan, de tényleg egyre könnyebb lesz, bár tudom, hogy ezt most nehéz elhinni! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Elvek kontra anyaság

Tegnap találkoztam egy kismamával. Már csak pár hete van a szülésig (első gyerek), nagyon készül, nagyon izgul. És nagyon hangzatos elvekkel indul neki a gyereknevelésnek. Jót nevettem ezeken, mert bevallom, néhányat én is sokáig vallottam. De ma már a legtöbb ilyenen csak mosolygok. Mindenesetre nem akartam szegényt elkeseríteni, hogy szép sorban mind meg fog dőlni, vagy legalábbis elő kell vennie majd minden rugalmasságát. De azért célozgattam rá, hogy “Cicácska, nemúgyvanaz!“.

Na de mik is ezek az elvek? Nagyon sok van, itt csak párat szedtem össze. Néhány biztosan ismerős lesz!

Legalább egy évig szoptatni fogok. De inkább kettőig!

Legyen úgy! De aztán nem mindenkinek jön ez össze. Számos oka lehet annak, hogy a meghitt összebújásoknak idő előtt vége szakad. Egy ideig küzd az ember lánya, sikerrel vagy kudarccal, mindenesetre mindenkinek nehéz elfogadni: vége. Függetlenül attól, hogy ez mikor történik. A szoptatással kapcsolatos elvárások azonban nem csökkennek. Emiatt hónapokig depressziós lehet egy anya, és ezt én személy szerint nagyon sajnálom.
Személyes megjegyzés: Számomra sokkoló volt, hogy onnantól kezdve, hogy megszültem a gyereke(i)met, hirtelen mindenkit (értsd: szomszéd bácsi, bolti pénztáros, nagybáty, barátnő ismeretlen munkatársa) egy dolog érdekelt: hogy vajon folyik-e tej a mellemből… És ha igen, elég-e, és a gyermekem megfelelő technikával próbálja-e azt magába szívni, megfelelő mennyiségben és megfelelő gyakorisággal? Jaj, emlékszem, nagyon elegem volt ebből, pláne azért, mert nem is ment minden olyan simán az elején, mint ahogy “illene”, hogy menjen. Nagyon frusztráló volt, hogy mindenki ezzel jött: “És? Van tejed?” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!

Cumi? SOHA!

Fel a kezekkel, hány cumi-ellenes van (volt) köztünk? Én azt a jótanácsot kaptam erre vonatkozóan, hogy ha a postástól csak úgy tudom átvenni a leveleket, hogy leteszem a gyereket és cumit teszek a szájába, akkor azért engedtessék meg az a másfél perc csend. Ennyi lazaság nekem belefért. És szerencsémre a gyerekeim döntöttek helyettem, másfél percnél tovább nem is hozta őket lázba a cumi. De tudok olyanról, aki nagyon cumi-ellenes volt, mégis: a négy éves kisfia a mai napig cumival alszik el. Szóval óvatosan a SOHÁ-kkal :-)!

Soha nem alszik az ágyunkban a gyerek.

A százhetvenötödik hétszer ébredős éjszaka után magad mellé fogod húzni… Szerintem. De ha nem, hát respect! 😀

Nem fogok vele kiabálni! Soha, soha, de soha!

Nagyon helyes! De van pár dolog, amit tudnod kell:

  • Ez az elhatározás addig simán betartható, míg el nem hangzik az első NEM AKAROM csemeténk szájából. Onnantól azonban komoly kihívások elé nézünk…
  • A gyerekek nem mindig mennek arra, amerre szeretnéd.
  • Állítólag vannak olyan gyerekek, akik nagyon szeretnek firkálni rajzolni. Amíg ott vagy, addig színes ceruzával, a kifestőbe. De mihelyt kilépsz a szobából: Nutellával, Sudocremmel, zsírkrétával, tollal, alkoholos filccel. Falra, okmányra, szerződésre, bármire. DE: Ezért nem haragudhatsz rá! A megoldás rém egyszerű: tegyél mindent legalább másfél méteres magasságra úgy, hogy egyik szekrény, asztal és polc se legyen megközelíthető. Sehogy! Bizony, pár évre a székeket is ki kell iktatni a lakásból… Sok-sok idegeskedéstől mentesülsz ezen óvintézkedések jóvoltából!
  • A gyereket egyáltalán nem érdekli, hogy sietned kell! Ettől ő nem fog gyorsabban öltözni, gyorsabban reggelizni vagy gyorsabban sétálni. Ha ott van egy csiga a járdán, kutyakötelességed megnézni, hogyan jut át a másik oldalra.

Ha egyik ponton sem dúltad fel magad, akkor tényleg nem fogsz kiabálni a gyerekeddel!

banner_kettesben

Soha nem fogom a nyálammal törölni az arcáról a koszt

Ó, dehogynem! 😀

Nem fog tévézni

Tapasztalataim szerint a zéró tévézést csak azoknak az ismerőseimnek sikerült átvinni, ahol nincs tévé. Kisebb-nagyobb elhatározás mindannyiunkban van ezzel kapcsolatban, de a zéró-elv nagy elhatározást kíván.

Én nem fogok beszűkülni és csak a gyerekekről beszélgetni mindenkivel

Ne is tedd! De azért… Ha megkérlek, tudsz róluk beszélni úgy 593 percet, ugye? :-)

banner_egyedul

Soha nem pakolok el utána! Tanulja meg már csecsemőként, hogy el kell pakolni maga után!

Na ezt én a mai napig vallom! És át is vittem mind a két gyereknél, roppant büszke vagyok rá :-D!

Nagyon igaz tehát a mondás: Azelőtt elveim voltak. Most pedig gyerekeim vannak!

Lazaságot, rugalmasságot elő, és hajrá!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Kiért és kivel töltődünk igazán?

Négy éve vagyok itthon a gyerekekkel. Pörgős, vicces, spontán, minden buliban benne lévő Csajsziból négy fal közé szoruló, „szigorú” napirend szerint élő Anya lettem. Az első évet kiválóan bírtam. Igazából a másodikat is. A gondok a második gyermekünk érkezésével kezdődtek. Akkor hirtelen számolgatni kezdtem: tulajdonképpen fogok még órákon át nevetgélni a baráti társaságunkkal? Fogok még utazgatni, bulizni? Vissza fogom tudni még csempészni a régi Énemet az életembe? Vagy örökre elbúcsúztam tőle a szülőszobán?

Megszületett tehát egyfajta hiányérzet, ami alig egy hónap alatt akkorára duzzadt, hogy már nem bírtam vele! Hozzá kell tennem, hogy hó nélküli, hideg, szürke tél volt, ez sem tett jót a hangulatomnak. A hiányérzetből tehát hamarosan az lett, hogy minden humorérzék, kedvesség, türelem és tolerancia kiköltözött belőlem. Hónapokig azon kaptam magam a napok végén, hogy „nahát, ma sem mosolyogtam!”. Türelmetlen, ingerlékeny voltam, nem tudott olyan tenni sem a férjem, sem a gyerekeim, amibe ne tudtam volna belekötni – jaj pedig hogy utálom, ha valaki ilyen! Sajnos sokáig azt gondoltam, ez így normális, majd elmúlik, ez a „csomag” része, és biztos minden anya ilyen…

Szerencsémre a férjem és a barátaink győzködtek: a helyzet tarthatatlan, szükségem lenne bizonyos időközönként egy kis kikapcsolódásra, a gyerekek nélkül. Mivel nagyszülői segítségre nem számíthatunk, kettőnknek kellett megoldást találni a férjemmel. Könnyedén meg is szerveztük a dolgot: ő péntekenként focizott és aztán kicsit sörözgetett a barátaival, én pedig viszonylag rendszeresen eljártam valahová, hetente egyszer. Barátnőzni, edzeni, énekelni, táncolni, moziba, amihez épp kedvem támadt. Este, délután vagy hétvégenként délelőtt, ahogy sikerült.

Így éltünk másfél évig, nagy egyetértésben és elégedettségben. És büszkén hangoztattuk minden barátunknak és ismerősünknek, hogy „Nézzétek, mi milyen jól csináljuk: mindketten megkapjuk a heti egy szabad esténket vagy épp óráinkat!

Aztán nem is olyan rég, egymástól teljesen függetlenül ismét hiányérzetünk támadt a férjemmel: rendben van, hogy ÉRTÜK, MIATTUK, A CSALÁDÉRT töltődünk mindketten. Na de mindig CSAK egyedül vagy a barátokkal? Rendben van az, hogy egy házasságban a „Most hú de jól érzem magam”-pillanatokban soha nincs jelen a másik? Hogy ő mindig a barátaival ejtőzik, nekem pedig „csak” a gondterhelt, számlákkal sakkozó, álmos férj jut – és fordítva…?

És az helyén való, hogy én mindent meg tudok az alatt a heti egy este alatt beszélni a csajokkal, kielemezzük minden lelki frusztrációmat, örömömet és bánatomat, de a férjem ezekből alig érzékel valamit, mert nem jut rá esténként 2-3 óránk, hogy őt is részletesen beavassam a lelki folyamataimba (khm, khm, néha mondjuk talán jobb is, hogy nem lát bele ezekbe az agymenésekbe :-))?
Vagy hogy másik példát hozzak: az vajon oké, hogy el tudok menni, hogy az edzésen kieresszem a gőzt, de a férjem mellé mindig hullafáradtan fekszem be az ágyba? Szerintem ez hosszútávon nem tesz jót sem a kapcsolatnak, sem a családi életnek! Szeretem a férjemet, érte is kell töltekeznem, és ezt nem szeretném mindig NÉLKÜLE tenni!

banner_kettesben

 

Így aztán rájöttünk, hogy PÁROS KIMENŐRE is szükségünk van. Sajnos nagyszülők híján ezt jóval körülményesebb és zsebbe nyúlósabb megszervezni, de az elhatározás megszületett, és nagyon boldogok vagyunk tőle.

A gyerekek sem azt látják végre, hogy Anya vagy Apa mindig egyedül megy el itthonról, hanem ők egy EGYSÉG, akik sokmindent szeretnek együtt csinálni! Mindannyiunkban rögzül, hogy miről is szól ez az egész „családosdi”!

Kép: Stuart Miles, FreeDigitalPhotos.net

——————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

Az anyává válás 6 igazi kihívása

Amikor már kismama voltam, de még dolgoztam (Te jó ég, ennek már négy éve!), egyik reggel láttam a tömött 7-es buszról egy anyukát, amint három gyermekével szemlátomást strandra tartott. Mózesben tolt egy pár hónapos babát, mellette totyogott egy másfél év körüli kislány, az óvodáskorú kisfiú pedig boldogan futott előttük, kezében labdával és úszógumival. Nagyon idilli kép volt, hosszan követtem őket a szememmel (“szerencsére” volt rá időm, a reggeli dugókra azért még mindig tisztán emlékszem, minden méter ajándék volt…), és számolgattam, hogy vajon én hány év múlva baktatok így a strandra a csemetéimmel. Egész nap rájuk gondoltam, hogy milyen jól mulathatnak: a gyerekek egész délelőtt boldogan lubickolnak, az anyukájuk a partról figyeli őket a kisbabával, aki szinte egész nap békésen alszik. Majd esznek egy finom lángost, aztán csendben elalszik a két “nagy” is.

Ma eszembe jutott ez a kép, de… egészen más szemszögből.

Ma már meglátom ebben az emlékképben azt is, hogy az anyukának a hátán és a mellkasán is volt egy-egy tömött hátizsák. És látom azt is, hogy a kisfiú annak ellenére is futott előttük, hogy az anyukája többször kiáltotta neki a munkába tartó tömegben, hogy várja meg. És ma már belegondolok abba is, hogy:

  • vajon hány órakor ébredhettek fel, ha 8:45-kor már bepakolva, megreggelizve, felöltözve úton voltak?
  • vajon hogyan oldotta meg a gyerekek nem feltétlenül összehangolt alvási igényét egy zajos strandon?
  • vajon mennyiszer esett kétségbe, amikor épp egy pillanatra elfordult és elvesztette szem elől valamelyik gyermekét?
  • vajon ott ült-e mellette a két “nagy”, amíg a kicsit szoptatta?
  • vajon hány másodpercet töltött el úgy, hogy felszabadultan örült a napsütésnek, kezében egy újsággal?

És… ma már tudom, hogy én biztosan nem indulnék el így nem hogy három, még két gyerekkel sem egymagam. Persze lehet, ezt az anyukát a strandbejárat előtt várta két lelkes nagymama – de egy legalább :-). Ezt már nem tudhatom!

Ennek kapcsán kicsit elgondolkodtam azon, hogy mennyi olyan dolog van az anyaság(om)ban, amire “senki nem készített fel”! Mondták ugyan, hogy nem lesz fenékig tejfel az eleje, és ezek a nehézségek is a csomag részei, de csak legyintettem, hogy “ugyanmár”.

Senki, de tényleg senki ne gondolja, hogy annyira sz*r ember lennék, hogy megbántam volna, hogy anya lettem. Erről szó sincs! Egyszerűen csak mondjuk ki, vannak a szülővé válásnak potenciális buktatói, amiket ha sikerrel veszünk, nagyon boldogok lehetünk; és vannak olyan nehézségek (szerintem mindenkinek más!), amire nem lehet felkészülni. Most nem a gyereksírásra, az alváshiányra, az állandó készenlétre gondolok, mert azzal talán tisztában voltunk szülés előtt is. “Nagyobb” dolgokról szeretnék most írni. Csak néhány példa:

Férjből Apa lesz

Biztosan Te is gondolkoztál azon az együttjárás idején, vajon milyen apa lesz párodból. Aztán vagy bejött, vagy nem… Sajnos van az ismeretségi körömben olyan édesanya, akinek nagy csalódást okozott, hogy a férje egyáltalán nem bírja elviselni a gyereksírást, kiderült, hogy semmilyen kompromisszumra nem hajlandó, ha a lakás gyerekbiztossá tételéről van szó, és soha, semmilyen körülmények között nem cserélte ki a kakis pelust. Nagyon nehezen, de átvészelték a csecsemőkort. De beszélő tény, hogy a válások nagy része a gyerek 2 éves koráig “lezajlik”. Nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek (és a megérzéseimnek), hogy egy türelmes, figyelmes, odaadó, ugyanakkor szigorú Apát választottam a “gyerekeimnek”! Ez tehát lehet egy buktató sajnos.

Panaszkodni nem ér!

Nem tudom, Te találkoztál-e már azzal a reakcióval, amikor bármi negatívumot meséltél az anyaságodról (nehezen megy a szoptatás, egy éve nem alszotok, nem eszik a gyerek rendesen, semmi időd nincs magadra/ a párodra), hogy:

“Most mit panaszkodsz? Neked legalább van gyereked! Ha tudnád, sokan hogy vágynak rá!”

vagy ami még ennél is jobb:

“És? Talán valaki pisztolyt tartott a fejedhez, hogy vállalj gyereket? Te választottad ezt az életmódot, ha délig akarsz aludni, minek szültél gyereket?”

Akár hiszitek, akár nem, én mind a kettőt megkaptam már, pedig nem vagyok egy panaszláda!!! Szóval ha bármi bajod van, ajánlom, hogy CSAK olyan embernek panaszkodj, akinek a Tieddel egykorú a gyereke, ő talán megérti, hogy ez igazából nem panasz, nem arról van szó, hogy Te ezt az egészet megbántad vagy visszacsinálnád, vagy akármi! Ez inkább afféle tényközlés. Hogy ez van! A többieknek meg egyszerűen ne mondj semmit, maximum azt, hogy:

Hát, egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt években hányszor aludtam 8 órát egyben, de nagyon boldog vagyok ettől, nekem ez így nagyon jó!

A segítség hiánya

A segítség hiánya rendkívüli mértékben megnehezíti a mindennapokat. Nálunk háromból három nagyszülő épp az első terhességem alatt robbant le, így minimálisra csökkent a mozgásterünk. Azt még csak-csak megoldjuk, hogy egyikünk szabad levegőhöz szeretne jutni. De ha már ketten mennénk el valahová, az vagy szívességért-kuncsorgós, vagy zsebbe-nyúlós történet – egyik kellemesebb, mint a másik :-(. És még hol vagyunk a “betegek a gyerekek, de mind a kettőnknek dolgozni kell“- jellegű problémáktól?

Arról nem is beszélve, hogy körülbelül 15 évig letehetünk arról, hogy kettesben utazzunk el, ne adj’ Isten több napra. Mondjuk ez speciel egyelőre nem vág földhöz, de azért irigykedve látom, hogy másoknak mindez sima ügy, annyira aktívak a nagyszülők… Azt viszont el kell ismernem, sokkal nehezebb nagyszülői segítség nélkül, mint ahogy elképzeltem, nekünk tehát ez egy olyan buktató volt, ami váratlanul ért szerintem mindkettőnket, és amibe nagyon-nagyon remélem, hogy nem roppanunk bele. Ráadásul bevallom, én kicsit arra számítottam, hogy sorban fognak állni a nagynénik, barátnők, ismerősök, hogy hadd vigyázzanak kicsit a gyerekekre… Csak azt felejtettem el, hogy mindenkinek megvan a maga élete, dolgoznak, dolgoznak, dolgoznak, na meg kicsit azért élnek is mindannyian.

Az otthonlét

Mikor terhes voltam, azt hittem, meg fogok őrülni itthon két-három évig. Nos, négy éve vagyok itthon – értsd: nem járok be mindennap a városba csúcsforgalomban és dolgozom 8 órát – és semmi bajom nincs ezzel, sőt! Az anyaságnak ez a része nagyon kellemes csalódás számomra! Imádok itthon lenni (bár vicces, hogy az “itthon” közben kétszer változott :-)).

Ugyanakkor tudom, hogy sokan nagyon szenvednek ettől már akár félév után. Vágynak a napi pörgésre, vagy épp utálnak főzni, a könyökükön jön ki a mondókázás meg a Bogyó és Babóca. Hát, nekik ez a váratlan nehézség. Nekem más…

Az anyagiak

Ez talán kicsit összefügg az előző ponttal, ugyanis a hosszú otthonlét az esetek többségében azzal jár együtt, hogy az Anya keresete teljesen kiesik. Nos, nekünk speciel ez eléggé hiányzik, ami négy év után már frusztráló kissé, de rajta vagyunk a megoldáson… Nem vagyok egy “shopaholic”, azaz nem költöm a pénzt mániákusan, de amikor sok-sok éve nem jártam butikban (ezt mondják még?) cipőboltban vagy akár színházban, akkor azért szerintem érthető, hogy kialakul egy fajta anyagi hiányérzet. Tudom, hogy ez sok családban nem egy érezhető dolog, de a magyar valósághoz hozzátartozik, mi pedig a bőrünkön érezzük.

Az idő

Biztos Neked is sokan mondták, hogy “semmire nem lesz időd a gyerekek mellett”, nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet – bár szervezésben mindig jó voltam :-). Tény, hogy mindent sokkal hatékonyabban kell csinálni, nincs idő pepecselésre. És az is tény, hogy nem olyan könnyű időt szakítani erre-arra, de akkor is az a tapasztalatom, hogy mindent meg lehet oldani. Macerásan, de meg lehet… Ez tehát tényleg csak Rajtad múlik! Ne engedd, hogy kicsússzon a kezedből az idő!

————————–

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

 

Miféle teremtmény az “elég-jó anya”?

Biztosan hallottátok vagy olvastátok már ezt a remek tanácsot: Nem kell tökéletes anyának lenned! Elég, ha elég-jó anya vagy! Amikor meghallom ezt a mondatot, látom lelki szemeim előtt, ahogy a gyerekeimet egyszer majd arról faggatják, hogy:

És anyád jó anya volt?“.
Ezt válaszolják: “Hát, izé… Elég jó volt, ja!”

Megmondom őszintén, nem repesnék az örömtől, hogy “Lám, lám, itt a nagy visszaigazolás, tényleg elég-jó anya voltam, éljen, éljen!” Nekem ez kicsit a “selejtes” szinonimája, de lehet, ezt csak én érzem így, vagy a magyar fordítás szerencsétlen.

Szóval a napokban kicsit utána jártam annak, hogy milyen is az elég-jó anya (maga a kifejezés egyébként a híres pszichoanalitikustól, Donald W. Winnicottól származik). És meg kell mondjam, nagyon meglepődtem!

Az elég jó anya ugyanis:

  • érzékeli gyermeke igényeit
  • érzékelve ezeket az igényeket pont akkor és annyit ad, amennyire a kicsinek szüksége van.
  • tehát nem ad többet!
  • érzi, hogy van egy elviselhető mértékű feszültség, ami a baba fejlődése szempontjából hasznos. Kivárja például, hogy a gyermeke odakússzon az elgurult labdáért, és nem megy oda érte helyette. Vagy kivárja, hogy felöltözzön egyedül, és nem öltözteti 6 évesen is…
  • Így az elég-jó anya gyermeke biztonságban érzi magát, soha nem érzi úgy, hogy “rá vannak hagyva a dolgok”, de tudja, hogy ő is képes tenni saját magáért!
  • Az elég-jó anya saját maga szükségleteire is ráhangolódik
  • tudja és vállalja: mindkettejüknek az a jobb, hogyha például nyugodtan kisminkeli magát, a kisbaba villámgyorsan megtanulja áthidalni ezt az ötperces egyedüllétet.
  • Később az ilyen édesanya nem válik túlféltővé, de elhanyagoló szülővé sem, mivel sziklaszilárd elveket ad át. Az elég-jó anya tehát nem liberális. Igenis lehet konzervatív!

Nos, ez a leírás teljes mértékben illik rám. De akkor is! Minden anya nevében kikérem magamnak ezt az elég-jó-zást… Én azért alakítottam így kezdetektől a gyermeknevelést (szerencsére nagy egyetértésben a férjemmel), hogy egy valóban önálló, jó döntéshozó, lelki életében gazdag, önmagában bízó – de néha kételkedő-, saját, és mások munkáját értékelő személyiséget eresszünk bele ebbe a világba egy szép napon. Ez azért elég jó terv szerintem. (Hm, lehet, erre értették az elég-jót? :-))

Ugyanakkor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mire szeretne rávilágítani Winnicott. Tény, hogy van egy “másik oldal”. Tudom, hogy sok-sok anyának az a meggyőződése, hogy a nap minden másodpercében semmi más nem lehet a dolga (veszélyes kifejezés!!!), mint hogy jelen legyen, beavatkozzon, szolgáljon. Tudom, hogy ők úgy látják jónak, ha amíg csak lehet, kiszolgálják a gyermeküket – magyarán utolsó leheletükig. És tudom, hogy… az ő szemükben az olyan anyák, mint én, “selejtesek” vagyunk, mondjuk ki, “épp-hogy-anyák”.

De a legrosszabb, hogy míg én egyáltalán nem bélyegzem, ítélem vagy bántom őket, én számtalanszor megkaptam már, hogy miért nem emelem fel azonnal a gyermekemet, ha elbotlik, vagy miért nem vagyok a sarkában mindig a játszótéren (egyébként én meg igenis úgy érzem, hogy ott vagyok :-)). Hát… nem akarok magyarázkodni, én így látom jónak. Én így vagyok JÓ anyja a gyermekeimnek, legalábbis próbálkozom!

Tudom, hogy nem vagyok felhatalmazva arra, hogy tanácsokat osztogassak, de ha az utóbbi “táborba” tartozol, ám folyamatos hiányérzeted van, fáradt, kimerült, ingerült vagy, akkor kóstolj bele kicsit a “mi világunkba”. Idd meg nyugodtan a kávédat még dél előtt! Sminkeld ki magad, ha jobban éreznéd magad tőle! Nem ez alatt az 5 perc alatt válik a gyermeked sorozatgyilkossá! És Uram bocsá’, adj magadnak néha egy kis anyaidőt. Nem ebben a heti 1-2 órában rendül meg a gyermeked bizalma az egész világban!

Hajrá!

Az elég-jó anya leírása bővebben itt található: http://www.koloknet.hu/csalad/csaladi-szerepek/szulo/az-eleg-jo-szulo/

————————–

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

A házasság 9 nagy tévhite

Ugyan nincs nálam a mindentudás, még az ötéves házassági évfordulónkat sem értük meg, de azt már tudom, hogy ahogy sokan mások, úgy én is igen bölcs gondolatokat hangoztatva “ugrottam bele” a házasságba. Az évek során ezekről sorra kiderült, hogy inkább tévhitek, mint bölcsességek. Jó esetben ezek az okosságok gyorsan felszámolódnak, de ha rendületlenül kitartunk mellettük, jóllehet, nehéz dolgunk lesz az együttélés során. Van ezek között a tévhitek között néhány egészen közhelyes, de ezek is tanulságosak.

  1. Ha szeret, úgyis rájön, mi bajom van!
    Oh igen, ez már a párkapcsolatokban is jellemző hozzáállás a hölgyek részéről… Két bökkenő van vele:
    a) sokszor mi is csak egy hétszeresen összetett mondatban tudjuk  megfogalmazni, hogy mi bajunk van, a férfiak pedig alapból nem használnak ilyen mondatokat…
    b) A másik gát pedig az, hogy brit tudósok kimutatták, hogy sajnos a férfiaknak mindössze 0,001 százaléka született gondolatolvasói képességekkel, és ezen férfiak 99,03 százaléka feladta, hogy női páciensekkel foglalkozzon. Kiszámoltad tehát, hány férfi tudja TÉNYLEG kitalálni, mi bajod van? Mák, ha ő pont a férjed :-)!gondolkodó nő
  2. Majd értem megváltozik, majd én megváltoztatom
    Majd miattam leszokik, átszokik, megszereti, elfogadja, megszakítja, stb.” Szeretnéd, mi? Lehet, hogy meg is fog változni, de aztán hónapok, évek, vagy akár évtizedek múlva gyűlölni fog, amiért elvetted az egyéniségét. Próbálkozni lehet, de a tapasztalatok azt mutatják, nem lehet “betörni” egy 30-40 éves férfit – khm, khm, sokszor úgy érzem, egy 3 éveset sem…
  3. Igaz, hogy nem szeretem az apját/anyját, de ő biztosan nem válik olyanná
    Ó…. Dehogynem :-(. Sajnos egy idő után jó eséllyel meglátod benne azokat a bizonyos nem kívánt tulajdonságokat. Vannak persze olyan esetek, amikor apuka/anyuka annyira negatív példaként lebeg a gyermek szeme előtt, hogy ez egy életre kiirtotta ezeket a rossz jellemvonásokat. Ők a szerencsések és tudatosak!
    De sajnos az a jellemzőbb, hogy a rossz minták (is) beépülnek, sokszor kitörölhetetlenül. És ezen tulajdonságok jellemzően akkor jönnek ki, mikor megismered a férjedet apaként. Látod, hogy ugyanúgy beszél a 2 éves fiával, ahogy vele beszél az apja – holott tudod, hogy gyűlöli, ahogy az apja beszél vele… Nagyon sajnálom az ilyen párokat, ez egy komoly, feloldatlan konfliktus lehet, akár egész életükön át.
  4. Most már biztonságban vagyok, hiszen összeházasodtunk
    Bár hiszem, hogy ez alapvetően igaz, és vallom a jóban-rosszban “szabály” létjogosultságát is. Az mindenesetre tény, hogy a házasság maga nem ad okot arra, hogy hátradőljünk és a kisujjunkat se mozdítsuk azért, hogy a párunk minden pillanatban jól érezze magát és boldog legyen. (Egy férfi sem tud például dicséret nélkül létezni, hogy a legalapvetőbb dolgot említsem). Aztán a gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy a házasság semmire nem garancia, manapság már 20 perc alatt el lehet válni, és társadalmilag sem ciki. Észnél kell tehát lenni feleségként is.
  5.  Most már biztonságban vagyok, hiszen gyerekünk van
    Jó lenne, ha ez így lenne, de sajnos számos példát látunk arra, hogy egészen pici babákkal maradnak egyedül édesanyák, kiszolgáltatottan, a legnagyobb szükségben. Itt is nekünk kell sajnos az okosnak lenni, hiszen a férjünk mindennapjai nem változnak olyan jelentősen, mint a mieink. És bizony erőnkön felül kell figyelni, törődni, meghallgatni akkor is, amikor már semmi másra nem tudunk gondolni, csak az alvásra. És morgolódás nélkül türelmesen kérni akkor is, amikor igazából már azért is üvölteni tudnánk, mert 17:00 helyett 17:08-ra ért haza a mi drága hitvesünk. Nem mindig könnyű, de tényleg nincs rosszabb egy elsárkányosodott feleségnél…
    Ha már elsárkányosodás… Itt említeném meg, hogy ez az elsárkányosodás tapasztalataim alapján ezerszer jobban zavarja a férjeket, mint az, hogy esetlegesen rajtad maradt 5-6 kiló a szülés(ek) után. Ha tehát teheted, inkább a lelkedet ápolgasd (például aludj!), mint hogy a testedet sanyargatod minden szabadidődben – az persze mázli, ha ez a kettő összefügg: szívesen diétázol és edzel. A lényeg, hogy jóban legyél magaddal, és akkor messziről elkerül a sárkány :-).
  6.   Házasságban már nem szexelünk annyit, mint amikor “jártunk”
    Ez sem feltétlenül törvényszerű. De ha így is van, az nem biztos, hogy közös akaratból alakult így. Vitathatatlan tény, hogy számos házasság megy gallyra a szexuális konfliktusok miatt. A nő fáradt, álmos, kövérnek érzi magát, fél, hogy meghallják/benyitnak a gyerekek, stb. A férfi fiziológiai szükségletei viszont rendületlenül fennállnak (ööö, izé, képletesen :-D).
    Valahol azt olvastam egy idős házaspárral készült interjúban, hogy a férj attól érezte magát boldognak a házasságuk 53 évének minden napján, hogy a felesége naponta legalább egyszer megdicsérte valamiért, illetve mert soha, egyetlenegyszer sem utasította vissza a közeledését. Nagyon megfogott ez akkor. Az persze pech, ha egy szexmániáshoz mentél hozzá :-)
    ID-100206253
  7. Ha valami problémám van, azt frissen, melegében elmondom a férjemnek
    Lehet, hogy ezzel ma is sokan egyetértenek, hiszen tudom, hogy nem jó a konfliktusokat elodázni. Nekem azonban van egy 24 órás elvem erre. Alszom rá egyet, ami sokszor elég is arra, hogy rájöjjek: túlreagáltam volna a dolgot, ha balhét csapok… Ha azonban másnap is ugyanannyira bánt, akkor szóba hozom, hogy “Te komolyan gondoltad tegnap, hogy …” Szerencsés esetben a válasz az, hogy “Mi? Ilyet mondtam volna? Neeem, bocs, hülye voltam.” Ha azonban a konfliktus továbbra is él, akkor kitisztult fejjel, ész érvekkel tudunk vitatkozni, és a végén nagyobb eséllyel jutunk konszenzusra.
  8. Soha nem fogunk a gyerekek előtt veszekedni
    Úgyis fogtok! Akkor is, ha csak tekintettel veszekedtek – a gyerekeknek ráadásul kiváló radarjuk van erre. Szerintem ezzel kapcsolatban az a legfontosabb szabály, hogy a feszültség feloldását is lássák a gyerekek. Ne csak azt, hogy tegnap este ordítozás volt, ma meg minden oké, mert akkor valamelyik szülőt az áldozat szerepében fogják látni, plusz elkezdenek kombinálni, hogy el fogtok válni. Ez pedig nagyon ijesztő minden gyereknek.
    hiányzó apa 2
  9. Minek “randizni”? Együtt vagyunk otthon minden este!
    Hát épp ezért! Mennyivel hangulatosabb mondjuk a városban találkozni egy gyors ebédre kettesben, vagy együtt hazamenni munkából! Ráadásul otthon úgyis felmerül valami más fontos elintéznivaló, és máris oda a randevútoknak. A meghittségnek viszont muszáj egy kis helyet szorítani az életetekben. Ez talán inkább nekünk fontos, így erről (is) nekünk tanácsos gondoskodni.

Majdnem öt év alatt tehát 9 tévhit dőlt meg házassággal kapcsolatban a környezetemben. Kíváncsi vagyok, mit tartogat a következő 5 év…

Ismerős volt néhány? Te is vallottad/vallod némelyiket?

A cikket a Vendég a háznál c. műsor ihlette: http://www.mediaklikk.hu/2016/01/04/vendeg-a-haznal-hazassag/

Kép: khunaspix, FreeDigitalPhotos.net

——————————–

Úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged? Iratkozz fel a hírlevelemre, és máris küldök 10 biztosan működő tippet a hétköznapokra, valamint elsőként értesülsz az akcióinkról, híreinkről. Sőt, mostantól hétfő reggelenként küldök egy kis “hétrevaló vidámságot” is!

Új év, új Anya?

Szégyen, nem szégyen, szeretem összeírni a hosszútávú célokat minden évben. És – szégyen, nem szégyen -, a megvalósulásuk általában elmarad. Igazából évek óta ugyanazok a tételek szerepelnek a listámon (heti fix este Apával, belépni egy kórusba, hetente kétszer sportolni, fogyni, fogyni, fogyni, több levest enni).

Mentségemre szóljon, hogy ideig-óráig tartom magam hozzájuk, de aztán…

  • Aztán mindig közbejön valami, és nem valósulnak meg a heti egy fix esték Apával.
  • Aztán jön egy költözés, és hiába néztem ki magamnak egy jó kis kórust, már nincs értelme belépnem (DE: mostmár úgy tűnik, itt maradunk: tud valaki egy jó kórust Szentendrén? 😀)
  • Aztán kiderül, hogy a heti két sport semmire nem elég – de legalább összejön!!! -, több kell!
  • Aztán kiderül az is, hogy a negyvenedik fajta diétát is képtelen vagyok betartani, amíg van itthon Túró Rudi és Nutella…
  • Aztán rá kell jönnöm, hogy azért nem eszek levest minden nap, mert tök macerás őket megfőzni.

Szóval mindig van valami legyőzhetetlen, áthághatatlan akadály, ami még az én páratlan elszántságomat is képes megtörni (muhahaha!!!).

Idén tehát azt fogadtam meg, hogy nem idegesítem magam listákkal.

  • Ha fontos lesz, hogy együtt legyünk a férjemmel, úgyis kerítünk sort a “fix” estékre.
  • Ha fontos lesz, hogy folytassam az éneklést, akkor úgyis ott leszek minden kóruspróbán.
  • Ha fontos lesz, hogy ne nézzek ki úgy minden ruhámban, mint egy kötözött sonka, egy hónap alatt ledobom azt az 5 kilót.
  • És amint azt egy előző cikkben írtam, nemrégiben ráálltunk a heti menü összeállítására, és figyelünk rá, hogy legyen benne leves, legalább háromszor. Így általában azért összeszedem magam és megfőzöm őket.

Egyetlen dolgot csinálok meg, 2016 minden napján, ebben ugyanis szégyenszemre van hová fejlődnöm: mostantól minden nap végén megfogalmazok magamban 1-2-3-4 dolgot, ami jó volt a napban, amiért megveregethetem a vállam, amiért büszke lehetek a családra vagy a gyerekekre, amiért hálát adhatok, ami mosolyra fakaszt. Mert sajnos egyre inkább azt veszem észre, hogy bedarált a napi rutin, nincs idő megállni összeröhögni, tapsolni, mosolyogni, felnézni az égre… Ez könnyen lehet, hogy csak a szürkeségnek, a hidegnek és a sötétségnek “köszönhető”, de… hosszú még a tél, épp ezért kell tennem valamit már most!

Ha nem bánjátok, januárban ezeket a napi derűket itt is meg fogom osztani. És Titeket is arra buzdítalak, hogy ne csak túléljétek a napokat 2016-ban (sem), hanem minden nap legyetek tisztában azzal, hogy a legnagyobb boldogság már a miénk: édesanyák vagyunk! És még mielőtt bárki mondaná: panaszkodni ér!!! De örülni még jobban!!! :-)

Ja és csak hogy értsétek: íme a tavalyi és a tavalyelőtti listám, összesítve:

fogadalmak 2016

Kép: Sujin Jetkasettakorn, FreeDigitalPhotosNet

—————————————————

Szeretnél hasonló cikkeket olvasni? Iratkozz fel hírlevelemre! Ráadásul elküldök 10 működő tippet arra, hogyan teremthetsz magadnak anyaidőt a hétköznapokban!

Egy rendes anya Karácsonya

Mostanában tömegével zúdulnak rám Facebookon és más csatornákon a fényképek, listák, hogy milyen is egy igazi Karácsony. Hogy mennyi mindent kell (?) egy édesanyának tennie ahhoz, hogy a családja igazán érezze a Karácsony meghittségét. Elvárások! Már megint az elvárások! Nem is tudom, de ahogy végigmegyek a listán, nagyon tökéletlen és alkalmatlan anyának érzem magam, a gyerekeim pedig egy lélektelen, szürke Karácsonyt élnek át, évről évre.

Nézzük, mi mindenről is szól a Karácsony ezeken a listákon:

  1. Egy rendes anya adventi naptárat készít, saját kezűleg, titokban, éjszaka, és minden napra egy szintén kézzel készített apróságot rejt el:
    Ezt egyébként én személy szerint nagyon jónak tartom, de eddig mindig azzal mentettem fel magamat, hogy a gyerkőceim kicsik még ehhez, tehát a) nem tudnak várakozni – bár ebben napról napra egyre jobbak!, és b) nem értékelik eléggé az egészet. Viszont idén letettem a nagy esküt, hogy jövőre már ők is kapnak valami gyufás skatulyából, WC papír-gurigából, gombokból, vagy a jó ég tudja, miből készült naptárat! Itt fogadom, Ti vagytok a tanúk rá!!!
  2. Egy rendes anya november közepére megtervezi, és elkészíti a család adventi koszorúját.
    Igen, egyetértek! Aztán vagy sikerül, vagy nem… Általában nem, pedig nagyon klassz lenne. Kifogás persze mindig van: nincs szépérzékem, nincs ragasztópisztolyunk, sokkal drágább minden kütyüt beszerezni, mint megvenni, stb. De aztán mikor ezeket leküzdöm, és mégis készítek egyet, kimondhatatlanul büszke vagyok magamra! :-)
  3. Egy rendes anya december 1-től csak Karácsonyi dalokat énekel otthon, az autóban, a boltban, séta közben, mindenhol.
    Ezzel nekem speciel nincs bajom. Ha éneklésről van szó, jöhet bármilyen elvárás! :-)
  4. Egy rendes anya már októberben tudja a Karácsonyi menetrendet.
    Szenteste itthon, Karácsony napján a szüleimnél, Másnapján ebéd a férjem családjánál, vacsora a testvérnél, két ünnep közé szorulnak a távolabbi rokonok és a barátok, de minden napra van valami. Ehhez persze valakinek van kedve, valakinek nincs, ez a kérdés sajnos nem nagyon szokott elhangozni… :-(. Mindenesetre azt biztos, hogy ha december 10-én kérdezek bárkit, már kész forgatókönyvvel áll elő az ünnepekkel kapcsolatban.
  5. Egy rendes anya már októberben tudja a Karácsonyi menüt.
    Ami legalább tíz féle étel és sütemény elkészítését jelenti, három nap leforgása alatt… Ha szerencsés vagy, besegít a férj, vagy nagymama. Ha viszont nem, akkor jó eséllyel a konyhában töltöd a Karácsonyt, jobbára egyedül.
  6. Egy rendes anya lakása minimum így néz ki egész decemberben:kari

    Ilyenekkel van leginkább tele a Facebook: tippek, ötletek, hogy hogyan díszítsd fel a lakásodat saját készítésű tárgyakkal 120 óra alatt, és akkor biztosan karácsonyi hangulatod lesz!!! Na én ettől kiborulok! Amúgy is a végletekig minimalista ember vagyok, de nálam tényleg az adventi koszorú, és egy kopogtató a maximum karácsonyi dekor. Tudom, ez meg már túlzás. Talán majd változik. Egyszer!

  7. Egy rendes anya gyermekei az egész Karácsonyt meghitt minőségi időként élik meg.
    Na és ez itt a lényeg! Szívem szerint egyedül ennek a listának felelnék meg!!! De ha megnézed, az előző hat pontból 3-4 teljesen kizárja, hogy a családok minőségi időt töltsenek együtt. Az én gyerekkoromból legalábbis ez hiányzott leginkább: hogy ne a nővéremmel díszítsem a fát, míg anyám a konyhában gürizik, apám meg síkideg, hogy nem leszünk kész, mire jönnek a vendégek; hogy ne arról szóljon a Karácsony, hogy “ma hol eszünk?”, hanem kajálás után legyen idő beszélgetni azokkal, akiket ritkán látunk, és persze kipróbálni a jobbnál jobb játékokat; hogy ne az legyen a Karácsonyi rituálé alapja, hogy mikor mit eszünk, hová megyünk és ott mit kapunk ajándékba, hanem… az együtt töltött lazulásról! Hogy EGYÜTT csináljunk mindent, és ne ezeknek a hülye listáknak és elvárásoknak kelljen eleget tenni.Nekem és a férjemnek szinte a nulláról kell ezt felépíteni, de talán épp ettől szép: családilag alakítunk mindent, úgy, ahogy mi szeretnénk! Még alakul a számunkra tökéletes Karácsony forgatókönyve, de mire a gyerekek akkorák lesznek, hogy emlékeznek ezekre a napokra, addigra készen leszünk!

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

Még egyszer a nagymamákról…

Tudom, hogy mindenkinek a saját baja/problémája a legnagyobb, ez igazából természetes! És azt is tudom, hogy minden éremnek két oldala van. És azt is, hogy 90%-ban az irigység beszél belőlem, de talán nem csak én vagyok érintett a témában… Mostanában ugyanis annyi nagymamára panaszkodó anyukával találkozom, hogy kikívánkozik pár gondolat, hogy tényleg mindig lássátok, lehetne sokkal rosszabb a helyzet:

Először is tudnotok kell, hogy mi távolság és betegség miatt egyik nagymamára sem számíthatunk. Mindkettő imádja az unokáit, de segíteni, foglalkozni velük egyikük sem tud, bármennyire szeretnének. Talán épp ezért érint érzékenyen, mikor egy-egy beszélgetés alkalmával az anyukák rám zúdítják minden sérelmüket az egyébként bármikor ugrasztható, ebédet készítő, takarító, játszótérre cipelő nagyszülőkkel kapcsolatban: hogy “nem azt/annyit adnak enni vagy inni a gyermeknek, mint amit/amennyit otthon megszokott. Vagy nem olyan tempóban sétálnak, nem úgy öltözteti fel, nem azt meséli, nem úgy énekel neki”, és még folytathatnám. “Ellenben csokit ad gyereknek, megenged neki egy félórányi mesenézést, tovább maradhat ébren, mikor nála alszik… És mi lesz így, teljesen elrontja a gyereket, nem is viszem oda többször, stb.”

Az általam igen nagyra tartott Ranschburg Jenő is többször hangsúlyozta, hogy a gyerekek igen nagyvonalúak, és remekül alkalmazkodnak az emberekhez, a körülményekhez. Ezek az alkalmak csak rugalmassá teszik tehát a gyerekeket – jóllehet, rugalmasabbá, mint az anyukájukat :-D.

Mert hát… Nem tudják ezek az édesanyák, mekkora szerencséjük van az ilyen “tökéletlen” nagyszülőkkel! Mert nem kell hetekkel előre egyeztetni minden programot, nem kell mindig mindent átszervezni, ha jön egy betegség, nem kell sok-sok ezer forintot kifizetni ugyanezért egy bébiszitternek. Sőt… nem kell évekre lemondani az anyaidőről, hiszen fixen tudnak kire számítani.

Persze, panaszkodni ér…! De messzemenő következtetéseket, nem-viszem-többet-oda fogadalmakat ne tegyetek ilyen apróságok miatt, mert bármilyen is ez a “selejtes” nagymama, az unoka-nagyszülő idő minőségi értéke szerintem felbecsülhetetlen!

FIGYELEM!!!

Megújult a www.anyaido.hu!
Új menüpontokkal, vadiúj ajánlatokkal várlak! Karácsonyra pedig használd az Ajándékba kérem! funkciót, ha megtetszik valami – különben idén is parfümöt kapsz!!!

Ha úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged, iratkozz fel hirlevelemre, és máris küldök 10 kézenfekvő, működő megoldást a hétköznapokra.

————————————