Mindenkinek kell gyerek?

mindenkinek kell gyerek

Talán megosztó lesz ez a bejegyzés, de egy ideje foglalkoztat egy kérdés, amit el kell mesélnem.

A napokban együtt ebédeltem egy nagyon kedves barátnőmmel – nevezzük Lindának. Nagyon közel állunk egymáshoz, nagyon szeretjük egymást, és rengeteget nevetünk együtt. Bármit mond/érez/csinál az egyikünk, azt a másik feltétel nélkül megérti és elfogadja. Egyetlen eltérés van köztünk. Én világéletemben tudtam, hogy Anya akarok lenni. Linda viszont a mai napig vacillál. Megjegyzem, jelenlegi életmódjába bele sem férne egy kisgyermek, hiszen félévente országot – vagyis inkább kontinenst – és munkahelyet vált.

banner_egyedul
Most viszont itthon van, és amikor csak tudunk, együtt vagyunk és beszélgetünk. És a héten feltette nekem azt a kérdést, amit szerintem egy édesanya sem akar hallani “pályafutása” során:

– Tudod mit nem értek? Mást se látok a körülöttem lévő anyukákon, mint hogy fáradtak, leharcoltak, hónapokig nem alszanak, feszültek, a férjükkel alig tudnak foglalkozni, magukkal meg aztán pláne nem. Köszönő viszonyban sincsenek leánykori önmagukkal, legalábbis az első pár évben biztosan nem. Egész napos szolgálat a gyerekvállalás, soha semmit nem csinálhatsz akkor, amikor szeretnél -maximum hetekig tartó kitartó szervezés árán. Szóval nem értem… Mindezt tényleg pótolja két babapuszi az arcodra és egy szeretlekanya? Vagy mi ebben a buli?

Köpni-nyelni nem tudtam… Egyrészt tudtam, hogy bárki mástól nagyon zokon vettem volna ezt a kérdést (meg hát… mégis ki kérdez ilyet???), de tőle nem esett rosszul, mert tényleg tudom, hogy érdeklődésből kérdezte. Másrészt rájöttem arra a szomorú tényre, hogy valószínűleg megtaláltuk az első áthidalhatatlan különbséget kettőnk között, amit elfogadunk ugyan, de nem feltétlenül értünk meg… Mert igen: én vallom, hogy mindenért kárpótol két babapuszi és egy szeretlekanya. Bár igazából ez nem is adok-kapok dolog, legalábbis soha nem mérlegeltem így, ezért is ért váratlanul a kérdése.

Mindenesetre kicsit magamba is szálltam: tényleg annyit panaszkodnék, hogy már át sem jön egy-egy beszélgetés során, hogy “mi is ebben a buli”? Elfedi a sok nem-alvós, nem-evős, anyaidő-hiányos sztori a lényeget? És vajon én mindig tisztában vagyok azzal, hogy mi ebben a buli: az első lépések, az első puszi, az első (és az ezredik) szeretlekanya és társai! Bízom benne, hogy igen. De azért biztos, ami biztos, mostantól jobban fogok koncentrálni ezekre!

Ha viszont Linda tényleg semmi mást nem lát a gyerekvállalásban, csak lemondást, áldozatot, szolgálatot és terhet, akkor nemcsak neki, de a gyermekének is nyomorúságos lenne az első pár éve. Persze mondanám, hogy próbálja ki, és mihelyt saját gyereke lesz, minden megváltozik – mert tudom, hogy remekül helyt állna. De mi van, ha mégsem? Ezért lehet, rosszul teszem, de meg sem próbálom rábeszélni, meggyőzni.

Te mit gondolsz: minden nőt meg kell győzni arról, hogy csak gyermekkel lehet teljes az élete? Tényleg minden nőnek KELL gyerek? Jobb napjaimon tudom, hogy az én életem így teljes, – minden “nyomorúságom” ellenére, sok-sok puszival és szeretlekanyával megspékelve :-D. De én speciel tök megértem, ha valaki kimondja, hogy ez nem neki való.

Neked van olyan lányismerősöd, aki nyíltan vállalja, hogy nem szeretne Anya lenni?

kép: nenetus, Freedigitalphotos.net

————————————

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

 

2015. július 28.