kimerültség

Egy anya átváltozása

Személyes vallomás következik: Egyre inkább rá kell ébrednem, hogy kétféle énem létezik: egy jófej és egy nagyonnemjófej! Sokáig csak az egyiket ismertem, és egész jóban lettünk egymással. De mikor megismertem a másik énemet, a magamba vetett összes hitem és bizalmam elhagyott…

A jófej-én vidám, mindenkit meghallgat, mindenkivel szívesen találkozik, kedves, sziporkázó, állandóan mosolyog, mindenkihez van egy biztató szava, senki nem tudja kihozni a sodrából, szívesen bíbelődik a konyhában, minden játékban és buliban elsőként van benne, és a párjával is állandóan viccelődik. Bevallom őszintén, felnőttkoromra egészen megszerettem ezt az énemet, szinte különlegesnek éreztem magam, amiért ennyire nyitott és közvetlen vagyok. És ebből a jófejségből sem a munkám, sem a párkapcsolataim sikertelensége, sem a szüleimmel vívott harcaim nem tudtak kibillenteni.

Aztán – hála a Gondviselésnek és talán épp ennek a nyitott természetnek – megvalósult gyermekkori álmom: feleség és édesanya lettem. Örömmel konstatáltam, hogy minden kerek körülöttem, és olykor még azt is elhittem, hogy tök jó lehet a férjemnek, gyerekemnek vagy épp a barátnőmnek lenni.

De sajnos ez a fenenagy önelégültség megszakadt… Az örömmámor után ugyanis eljött a feketeleves: a 4-5-6 éjszakai ébredés (ami kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de akkor is már majdnem 4 éve tart!) és az állandó kimerültség hosszú hónapok alatt elüldözték a jófej-ént, de úgy, hogy a csíráját is kiirtották belőlem, és a helyébe ültettek valakit, akit egyáltalán nem kedvelek: a nagyonnemjófej-ént…

Ez az én állandóan rosszkedvű, minden és mindenki idegesíti, közvetkezésképp egyáltalán nem jár társaságba, a játékokat és a bulit felesleges időpocsékolásnak tartja, a konyhai munkákat szükséges rosszként 10 perc alatt végzi el (igen, ez az eredményen is meglátszik!), a férje pedig hiába viccelődik már vele, egyszerűen személyes sértésnek vesz mindent. Tisztább napjaimon nagyon megsajnálom ám a környezetemet, amiért kapcsolatba kerültek a nagyonnemjófej énnel, és biztos vagyok abban, hogy borzalmas lehet a férjemnek és a gyerekeimnek lenni.

Az a legbosszantóbb ebben a kettősségben, hogy nagyon nem kedvelem a mostani énemet, és nagyon, nagyon hiányzik a jófej én. Valószínűleg engem idegesít legjobban ez az átváltozás, és ijesztő, hogy soha senki, sem a szüleim, sem a tanáraim, sem a főnökeim, sem az ügyfeleim nem tudták előcsalogatni a nagyonnemjófej énemet, de gyerekeim alvási szokásai (milyen szépen fejeztem ki magam!) igen… és megmondom őszintén, rettegek attól, hogy így maradok! Ugye nem???

———————–

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Sem a gyűrű, sem a papír, sem a gyerekek nem nyújtanak olyan biztonságot, mint az, ha szeretettel figyeltek egymásra – borzasztó elcsépelt tanács, de nem lehet eleget mondani, a cikksorozatban azt is árulom, hogyan és mire figyelj!

Hová küldhetem?

 

“Ki viszi át a Szerelmet?”

Nagy László versének címe időről időre sokat foglalkoztat. Az elmúlt években leginkább azért, mert úgy érzem, át kell mentenünk a Szerelmet a “túlsó” (értsd: gyerekes) partra is. Itt tehát nem arról a túlsó partról beszélek, amiről a költő. Inkább arról, ahol nem fér bele egy-egy délutáni séta kettesben, ahol nincs idő, alkalom és energia a mindig égő szexuális vágyra és az éjszakába nyúló beszélgetésekre egy üveg bor mellett. Valljuk be, ezekkel sokkal könnyebb volt megőrizni a tüzet, ezek hiányában azonban meg vagyunk kicsit lőve…

Aztán amikor hosszú hetek belső vívódása és dilemmája után vázolom a férjemnek a kész tervezetet, hogy akkor mostantól miket fogunk FIXEN tenni a kapcsolatunkért, mindig ugyanaz a kérdő tekintet szegeződik rám: “Mi??? Neked meg mi bajod van? Talán nem vagy boldog?

Felmerült bennem tehát a kérdés, hogy vajon én reagálom túl ezt az egészet, és tényleg így van rendjén? Egyszerűen el kell fogadni, hogy a délutáni andalgást felváltja a gyerekek utáni kajtatás az utcán, a mindig tettre kész szexuális vágyat az épp csak tűzoltásra elegendő “kötelező szex”, az éjszakába nyúló beszélgetéseket pedig a hosszas altatási procedúra? Jobb napjaimon azt gondolom egyébként, hogy igen. Ez van, ezek mellett is ki lehet “menteni” valamiféle Szerelmet, legalábbis törekedni kell rá.

Rosszabb napjaimon viszont ránézek a válási statisztikákra: hogy a házasságok több mint fele végződik válással, és hallom, látom, olvasom a történeteket, hogy milyen apróságokon siklik el egy-egy pár vagy család alapvetően  harmonikus élete. És olyankor megijedek és kétségbeesetten kapkodok: valahogy, valamikor csak át kellene vinni a Szerelmet a túlsó partra… Ez tényleg csak minket, nőket izgat? (a környezetemen azt látom: igen!) És ha csak minket izgat, akkor a mi dolgunk átvinni a Szerelmet?

Sokszor eszembe jut az a kép, amit Facebookon láttam pár hónapja. A női és a férfi igényeket sorolta fel, mit keresünk a másik nemben, mi az, ami valaki mellett tart évekig. A nők 17 dolgot soroltak fel: tudjak vele órákon át beszélgetni, értsen meg, fogadjon el; néha lepjen meg egy-egy utazással vagy más ajándékkal; legyen vagány, macho, de hűséges; legyen állati jó a humora; sportoljon, de csak mértékkel, stb. A férfi oldalon pedig ez állt: tudjon főzni és legyen mindig nyitott a szexre. Ennyi! Szó sincs Szerelem-átvitelről meg ilyenekről.

Mégis azt gondolom, hogy egy, ha nem is lángoló, de megőrzött tüzű házasságban igazán boldognak, fontosnak és szeretettnek érzi magát minden férfi és nő. Én a magam részéről tehát arra jutottam, hogy bármilyen fárasztó, és bármennyire nem fair, fel kell vállalnom, hogy átviszem a Szerelmet arra a bizonyos túlsó partra. Addig, amíg lehet, amíg van értelme. Ezzel a végén mindannyian csak nyerünk! Hiszen ne felejtsük el: ezeket a nemalvó-állandóan nyüzsgő apróságokat egyszer elviszi a háztól a… Szerelem. És akkor jó, ha van miből újraépítkeznünk nekünk, kettőnknek.

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet?

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Ha úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged, iratkozz fel hirlevelemre, és máris küldök 10 kézenfekvő, működő megoldást a hétköznapokra.