rokonság

Anyaidő akkor és most

Amikor nagymamámnak megpróbáltam elmondani, hogy miről írok hetek óta az interneten, láttam rajta, hogy nem igazán érti, miről beszélek. Anyaidő? Ez is valami modernkori hóbelebanc, mint a fészbuk vagy mi…? Valóban így lehet? Régen tényleg nem volt erre igény? És ha nem, akkor mi változhatott meg? Miért van az, hogy a mai anyukák egyáltalán gondolkodnak az anyaidőről?

Családok, rokonság

Akkor:
Az édesanyák legnagyobb segítségei a nagyszülők voltak. Ők általában nem dolgoztak, ráértek, otthon voltak, így amíg anyukának dolga volt a ház körül vagy a földeken, könnyedén rá tudta hagyni a gyerekeket. Ha pedig nem a nagymamára, biztosan volt egy kedves nagynéni, unokatestvér vagy más rokon, aki örömmel ügyelt a gyerekekre. Ugyanakkor nem volt divat a kötődő nevelés, gyerekcipőben járt még a gyerekpszichológia is, nem igazán foglalkoztak tehát azzal, hogy ez milyen hatással van a kisgyerek lelki világára

Most:
Az egyes családok általában teljesen elszigetelve élnek a rokonoktól (munkahely vagy más külső okok miatt). Nem veszi körül az édesanyákat az a védőburok, amit régen a nagy család biztosított. Emiatt szinte azt is mondhatjuk, hogy magányosak, magukra maradnak, egyetlen szövetségesük pedig (jó esetben) a férjük.

Időbeosztás:

Akkor
Nagymamám korában mindennek meg volt a maga ideje. Szombatonként nagymosás, ünnepekkor ablakpucolás és nagytakarítás, nyáron sok-sok munka a földeken, télen pedig sok pihenés, otthon. Megvolt minden évszaknak, időszaknak a “kötelező” munkafolyamata a ház körül és a földeken is. Ezeket sok esetben együtt végezték az asszonyok, sőt, sokaknak cselédje volt. Meg kell továbbá említeni azt is, hogy egy-egy ünnepre fel tudtak készülni testileg és lelkileg is. Nem dolgoztak például még Szenteste napján is, legalább egy héttel előtte már minden az ünnepi menüről szólt, a Karácsonyi készülődésről.

Most:
Minden ránk hárul – a szerencsésebbeknek talán megadatik egy kis segítség, de nem ez a jellemző. Viszont folyamatosan elvárjuk magunktól, hogy csillogjon-villogjon a ház, erre pedig mindössze az a pár óra adatik meg, amikor a gyermekünk alszik, vagy esetleg amikor Apa tehermentesít minket. Nincs továbbá alkalmunk igazán felkészülni a nagyobb ünnepekre, kapkodva készülnek az ünnepi menük, ami miatt ingerültebben telnek ezek az – egyébként – meghitt napok.

Közösség:

Akkor:
Még a nagymamám is járt fonóba (télen),  és kukoricafosztásra (ősszel), és rendszeresen csigatésztát készítettek. Ezek rendkívül értékes, tartalmas, látványos és hasznos események voltak. A munka végeztével táncoltak, énekeltek az asszonyok, így aki csak tehette, édesanyaként is részt vett a közös munkákon. Fontos közösséget jelentett továbbá a tágabb család, illetve a szomszédság. Összejárt a rokonság, napokig ünnepelték a Húsvétot, Karácsonyt, egy-egy születésnapot. Mindig volt mit várni, a faluban vagy városban minden hónapra jutott valami ünnepelnivaló esemény, amire szinte szégyen volt nem menni.

Most:
Már annak örülhetünk, ha rendszeres tagjai vagyunk egy befogadó baba-mama klubnak. De asszony-közösséghez nem igazán tartozunk, maximum virtuálisan. Ezért gyertek el az anyaidő találkozókra! – ha van rá igény, hozok kukoricacsöveket :-D. Mindenesetre a közösség szerintem nagy hiány a mai édesanyák életében. Könnyedén elmagányosodunk, a gondolataink pedig beszűkülnek. Keresni kell tehát a társaságot, a közösséget a mai, modern világban is. És nem elég, ha tagja vagyunk 5-6 csoportnak Facebookon, bár a semminél ez is jobb.

Környezet:

Akkor:
Jellemzően kertes házban éltek a családok, ami önmagában rengeteg plusz feladatot jelentett, ráadásul földjeik is voltak, amit maguk műveltek. Amilyen korán lehetett, bevonták a munkába a gyerekeket is, és ezt a gyerekek egyáltalán nem bánták. Mentek a földekre az anyjukkal, ahol általában sok-sok rokongyerekkel dolgoztak, vagy épp játszottak egész nap. De számos olyan feladat is volt, amit egyedül végzett az anya otthon, ám soha nem kapkodva – ezt külön kihangsúlyozta nagymamám. Ráérősen, megadva a módját, alaposan végezte ezeket a munkákat, így igazából ezek is pihentették őt.

Most:
Azzal, hogy lakásokba költöztünk, a ház körüli teendők jelentős része megszűnt. A maradék feladatokat azonban kizárólag alvásidőben tudjuk végezni, kapkodva, folyamatos küzdelmet vívva az idővel, egy kicsit sem kiélvezve mindazt, amink egyébként megadatott. A gyerekek szinte semmilyen munkában nem vesznek otthon részt, így felnőttként mindent maguknak kell megtanulniuk – szerencsére manapság már mindenről van egy jó Youtube oktatóvideó :-). De kevesebbet vagyunk friss levegőn is, ami sem a testünknek, sem a lelkünknek, sem az idegeinknek nem tesz jót.

Apák, házasságok:

Akkor:
Nagymamám és nagypapám soha nem mentek egymás nélkül bálba vagy moziba (bizony, “jártak” moziba!). Akkoriban ezt nem nézték jó szemmel, és igazából meg is tehették, hogy együtt jártak el, hiszen a nagyszülők vagy a rokonok mindig lelkesen vállalták a gyerekeket. A földeken is együtt dolgoztak, és a kertet is együtt művelték. Több minőségi időt töltöttek tehát együtt, még ha ezt így soha nem is fogalmazták meg maguknak. (megjegyzem, szeretetteljes házaságban éltek 59 éven keresztül!)

Most:
Manapság a legfőbb segítségünk a férjünk/párunk. Tehát vagy egyikünk kapcsolódik ki, vagy másikunk. Az, hogy együtt is eljussunk valahová, hosszú hetek kitartó szervező-munkája. Ez megnehezíti az együtt töltött minőségi időt, de nem lehetetlen.

Kérdések, dilemmák:

Akkor:
Megkérdeztem nagymamámtól, hogy érezte-e valaha azt, hogy elfáradt vagy hogy nehéz, vagy túlvállalták magukat (három gyermekük van). Azt válaszolta, soha, egyetlen pillanatra sem gondolkodott el ezen. Csinálta a dolgát. Három gyereket terveztek, megvalósították, mindig volt tennivaló, amit soha nem teherként élt meg, hanem tényként, hogy ez van, meg kell csinálni.

Most:
Valljuk be, mi rengeteget agyalunk – én is, amint látjátok :-). Sokat gondolkozunk az igényeinken, kesergünk a lemondásainkon, próbálunk utánajárni minden apró neveléssel kapcsolatos kérdésünknek. Ez persze nem biztos, hogy baj. Elvégre is nem vagyunk robotok! Ugyanakkor sokszor túlbonyolítjuk az egyébként irigylésre méltó életünket…

TANULSÁG:

Régen “anyaidő”-értelemben egyszerűbb volt az anyukák élete. Adott volt, hogy hol töltődjenek fel:

  1. Otthon. Lassan, kényelmesen, nyugodtan ellátva a feladataikat.
  2. Közösségben, rokonokkal. Akár munka közben
  3. Együtt a férjükkel bálokban vagy más rendezvényeken

Ezeket kellene tehát visszacsempészni az életünkbe, és rögtön egyszerűbbnek látnánk mindent.

Ha úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged, iratkozz fel hirlevelemre, és máris küldök 10 kézenfekvő, működő megoldást a hétköznapokra.

Na de ki vigyázzon a gyerekre? 3. rész

A gondolat szép és jó, hogy fel kell töltődnünk, no de ki szeretgesse addig szemünk fényét, és egyben fáradtságunk legfőbb kiváltóját: a gyermekünket? Ebben a bejegyzésben a még gyermektelen, fiatal rokonokat, barátnőket mutatjuk be potenciális bébiszitterként.

Személyes tapasztalatom van a témával kapcsolatban, hiszen mi évek óta szinte kizárólag erre a segítségre támaszkodunk. Amikor megszületett a kisfiam, hirtelen más szemmel néztem a barátnőkre. Valahogy óhatatlanul azt figyeltem, hogy bánnak a fiammal, egyedül merném-e velük hagyni őt, kellőképp figyelnek-e rá, stb. És szerencsére szinte mindenkiről kiderült, hogy nagyon szívesen átveszi időnként a pótanya-szerepet, és azt kell mondjam, be is váltak.

Nagy előnye ennek a “csoportnak”, hogy még nincs szilárd elképzelésük a gyermekneveléssel kapcsolatban, tehát jó esélyünk van rá, hogy megfogadják azokat a kéréseinket, amiket egy nagymama sok esetben nem. Ez nekem személy szerint kimondhatatlanul nagy biztonságot és nyugalmat ad. Tudom, hogy megfogja a kezét a zebrán, figyeli a lábát a mozgólépcsőn, nem tömi csokoládéval, nem ülteti le a tévé elé.

További előny, hogy ezek az emberek közel állnak Hozzád, és ha igazán szeretnek, észreveszik, ha kimerült vagy, ha segítségre van szükséged, és amint lehetőségük adódik, mennek és segítenek.

Hátrányuk viszont az, hogy mivel fiatalok, egyrészt dolgoznak, másrészt tele van a naptáruk szabadidős tevékenységgel – mázlisták :-D. Így sokszor hetekkel korábban kell velük egyeztetni, viszonylag kevés teret adva a spontaneitásnak.

További hátrány, hogy sokan – én is – ódzkodnak attól, ha szívességet kell kérni. Nekem ezen végül úgy sikerült túllépnem, hogy láttam, hogy a barátaim és a gyerekeim is élményekkel gazdagon, mosolyogva jönnek haza egy-két együtt töltött óra után. Tehát végülis ez egy win-win-win szituáció: a gyerek is jól jár, az ideiglenes bébiszitter is, és Te is 😀

Nézz körül tehát Te is, ha szabadidőre lenne szükséged és nincs kéznél nagymama, apuka, bébiszitter; talán épp az egyik barátnőd a megfelelő “vigyázó”!

Ha úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged, iratkozz fel hirlevelemre, és máris küldök 10 kézenfekvő, működő megoldást a hétköznapokra.