testvérek

Túl az első 550 napon – avagy két gyerekkel az élet

Soha nem felejtem el a pillanatot: A 23 hónapos fiacskám épp hetedszer szerette volna hallani tőlem Sün Soma születésnapját, a farkaséhes kéthetes lánykám viszont képtelen volt szopizni, ha én közben beszéltem. Minden igyekezetem ellenére senki nem engedett az akaratából, így aztán nem egészen három perc múlva mindhárman sírva ordítottunk, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a kétgyerekes anyaságra, az egyik gyerek mindig vár-szív-alkalmazkodik-ordít, az én életem pedig egy 24 órás szolgálat. Kétségbeesve hívtam a főnökömet, aki ilyenkor mindig előállt egy olyan mondattal, ami helyre tette bennem a dolgokat. Ezúttal azonban mélységesen csalódtam:

Nézd, nem fogok Neked hazudni. Az első másfél év pokoli nehéz lesz. De minden nap végén megveregeted majd a válladat, hogy megcsináltad, senki nem halt éhen, senki nem lett lelki sérült – maximum Te, de az elmúlik! És minden nap úgy fogod érezni, hogy egy icike picikével talán-mintha könnyebb lenne.

Beleégtek a szavai az agyam minden szegletébe: Másfél év? Az még majdnem 550 nap!!! Azt hittem, meghibbanok! De aztán valahogy mégis felszívtam magam, és megcsináltam. Tényleg minden nap vállamat veregetve, mert csak így lehet, legalább nekem el kell hinnem, hogy jól csinálom! De minden egyes nap azt éreztem, hogy belegebedek. Minden nap megerőltető, embert próbáló, idegőrlő, fárasztó és nehéz volt, versenyt futottam az idővel, végig úgy éreztem, a túlélésre játszunk. Nem voltak “lazább” időszakok, bár tény, hogy a férjem tisztességesen kivette és kiveszi a részét mindenben a rengeteg munkája mellett. Ő is iszonyú fáradt volt. Ha tehát valaki megkérdezte, hogy vagyunk, már panaszkodni sem volt kedvünk, csak legyintettünk: “Hagyjuk!”

Az volt az érzésem, hogy a terhek nem kétszereződtek, hanem tízszereződtek a kistesó születésével. Soha nem voltam jó matekos, ebben a korszakban azt vallottam, hogy egy meg egy az tíz! Ha kisgyerekekről van szó, mindenképp!!!

Aztán eljött az 550. nap. És tényleg: sokkal könnyebb! Teljesen egyszerre alszanak és ébrednek, a lányunk elkezdett beszélni, egyre hosszabban játszottak együtt úgy, hogy nem kellett beavatkoznom.

Ezen a nyáron pedig már egy 4 és egy 2 éves gyermeket menedzseltem a nyári szünetben (életem utolsó nyári szünete volt, mostantól meló!). Minden nap izgalmas, érdekes és vicces velük. Ki kellett várni ezt az időt, de ha újrakezdeném, tudva és látva a végeredményt, ugyanígy csinálnám!

Mostanra (és ezt most nem dicsekvésként írom, csak hogy erőt és biztatást adjak minden érintettnek):

  • Megmondják, mit kérnek reggelire, ebédre, vacsorára – természetesen ugyanazt, nincs különcködés meg “én azt nem szeretem”!
  • Maguktól esznek, mi is simán megebédelünk, -vacsorázunk velük
  • Mivel a fiunk már minden mesekönyvet kívülről fúj, ő mondja az esti mesét a hugának. Ki vagyunk tiltva olyankor a szobából
  • Reggel, ébredés után édesen csacsognak (bár én igazából azt a részt várom, mikor felkiabálnak a konyhából, hogy “Apa, Anya, gyertek, kész a reggeli!” :-D)
  • Mindenki egyedül oldja meg a “folyó ügyeit”, olyannyira, hogy együtt járnak mosdóba!
  • Együtt játszanak legszívesebben, simán meg tudok úgy főzni egy bonyolultabb ételt, hogy csak néha nézek rájuk.
  • Segítenek következetesnek lenni. Ha az egyikükkel másképp bánok ugyanabban a szituációban, mint a másikukkal, máris megy a “bezzeg ő”-zés. És hát… igazuk van, na!
  • Vannak belső poénjaik, amiket csak ők értenek, de ők órákig röhögcsélnek rajta!

Szóval azt kell mondjam, mostmár sétagalopp velük az élet. Helyreállt a világ békéje!

A matek tudásom is kezd javulni. Már 1 + 1 az 2. Érzetre is! Sőt, jó pillanatokban megkockáztatom, hogy 1 + 1 az 0 :-)

És mindenkinek üzenem, aki kis korkülönbséggel neveli csemetéit, és abban a bizonyos 550 napban van, hogy én is voltam ott, ahol most ők vannak – már lelki értelemben. Lassan, nagyon lassan, de tényleg egyre könnyebb lesz, bár tudom, hogy ezt most nehéz elhinni! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!!

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?

Kistesó-kérdés: mennyi az annyi?

Hadd osszam meg Veletek egy dilemmámat, ami talán sokatoktól nem lesz idegen. Együtt hátha előrébb jutunk…

Mióta elég érett vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzak, tudom: három gyereket szeretnék. És találtam valakit, aki szintén ezt a világot álmodta meg magának. Amikor megszületett az első gyerekünk, minden új volt, nagyon élveztük az új helyzetet. Szerencsére elkerült minket az első-gyerek-szindróma: nem aggódtunk jelentéktelen dolgokon – legalábbis a kelleténél nem jobban – , nem féltettük őt agyon, nem veszekedtük végig a férjemmel a napokat azon, hogy kell-e még egy takaró, vagy sem… Mindazonáltal megismertem az anyaság árnyoldalát, azaz egy évig nem aludtam/aludtunk, alig jártam el valahová, és a baráti köröm is megcsappant.

De mindezt egyáltalán nem bántam, vágytam a folytatásra, a második gyermekre. Alig pár hónappal a kisfiam első születésnapja után ismét teherbe is estem. Nagyon boldogok voltunk, hiszen egyik terhességre sem kellett hónapokat, éveket várnunk. Mindkét terhességem hasonlóképpen telt: 4-5 hónapon keresztül rosszul voltam mindentől, közben pedig folyamatosan aggódtam, hogy minden rendben van-e odabent, és igazából “vigyázzban álltam” kilenc hónapig, nehogy rajtam múljon a magzat egészsége.

Aztán mikor megszületett a kislányunk, madarat lehetett velünk fogatni. Nagyon szép és könnyű szülés volt mind a kettő, amiért nagyon szerencsésnek érzem magam. Épp egy hetes volt a leányzó, mikor kiderült, hogy veleszületett, egy életen át tartó betegsége van: pajzsmirigy alulműködés – ami azért nem olyan drámai helyzet, azóta már tudom. De akkor nagyon padlón voltam az arcul csapástól, hogy lám, lám, ilyen az, ha nem makkegészséges gyereket szülök.

Ahogy a kisfiam, úgy a kislányom sem aludt át élete első évében egyetlen éjszakát sem. Közben a kétévesem nyilván teljes figyelmet igényelt napközben, így egyre messzebbre és messzebre került tőlem az amúgy rám nagyon jellemző optimizmus. A humorérzékem és kedvességem már réges-rég kiköltözött a lakásból – de talán az utcából is. Utólag visszagondolva és utána olvasva, szerintem szülés utáni depresszióm volt nagyjából félévig.

De eltelt egy év, sőt, azóta már majdnem másfél, és hát… ami “hármaskát” illeti… megállt a lendület. Fázok a gondolattól, hogy mindent elölről kezdjünk. Visszatért az életkedvem, egyre több anyaidőt tudok lecsippenteni a napokból – és őszintén szólva ezt is elkezdtem félteni. Most érzem igazán, mennyire jó, amikor ÉRTÜK, MIATTUK, NEKIK töltődöm 1-2 órát. És ha ezt újra “elveszik” tőlem, félek, örökké elhagy az a bizonyos kedvesség és humorérzék. Pedig tudom, hogy ezek nélkül borzalmasan unalmas anya lennék… :-).

A dilemma különösen nehéz része az, hogy a férjem lelkesedése töretlen a következő gyermeket illetően. És nem jutunk közös nevezőre… Bennem egyre több a kétely: nem veszítjük el egymást teljesen, ha még egy gyerek vonja el a figyelmünket a másikról? Három gyerek mellett is le tudunk csippenteni néha egy kis közös időt? Három gyerek mellett is le tudok majd csippenteni egy kis anyaidőt? Mivel lennénk “többek” három gyerekkel, mint most, két gyerekkel? Nem jutok dűlőre ezekben a kérdésekben, így abban maradtunk, hogy adok magamnak pár évet (szerencsére ráérünk még, bár nem a végtelenségig). Mindenesetre amíg úgy nézek minden 3+ gyerekes anyukára, hogy “szegény, mekkora szívás lehet az élete, és tuti, hogy nincs ideje a férjére” (még ha számos olyan példát látok is, amikor ez nincs így), addig nem szabad erőltetnem a dolgot, addig jók vagyunk így négyen, óriási összhangban, szeretetben, ugyanakkor egyre több közös minőségi idővel, és egyre több anyaidővel…

Ha úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged, iratkozz fel hirlevelemre, és máris küldök 10 kézenfekvő, működő megoldást a hétköznapokra.