töltődés

Kistesó-kérdés: mennyi az annyi?

Hadd osszam meg Veletek egy dilemmámat, ami talán sokatoktól nem lesz idegen. Együtt hátha előrébb jutunk…

Mióta elég érett vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzak, tudom: három gyereket szeretnék. És találtam valakit, aki szintén ezt a világot álmodta meg magának. Amikor megszületett az első gyerekünk, minden új volt, nagyon élveztük az új helyzetet. Szerencsére elkerült minket az első-gyerek-szindróma: nem aggódtunk jelentéktelen dolgokon – legalábbis a kelleténél nem jobban – , nem féltettük őt agyon, nem veszekedtük végig a férjemmel a napokat azon, hogy kell-e még egy takaró, vagy sem… Mindazonáltal megismertem az anyaság árnyoldalát, azaz egy évig nem aludtam/aludtunk, alig jártam el valahová, és a baráti köröm is megcsappant.

De mindezt egyáltalán nem bántam, vágytam a folytatásra, a második gyermekre. Alig pár hónappal a kisfiam első születésnapja után ismét teherbe is estem. Nagyon boldogok voltunk, hiszen egyik terhességre sem kellett hónapokat, éveket várnunk. Mindkét terhességem hasonlóképpen telt: 4-5 hónapon keresztül rosszul voltam mindentől, közben pedig folyamatosan aggódtam, hogy minden rendben van-e odabent, és igazából “vigyázzban álltam” kilenc hónapig, nehogy rajtam múljon a magzat egészsége.

Aztán mikor megszületett a kislányunk, madarat lehetett velünk fogatni. Nagyon szép és könnyű szülés volt mind a kettő, amiért nagyon szerencsésnek érzem magam. Épp egy hetes volt a leányzó, mikor kiderült, hogy veleszületett, egy életen át tartó betegsége van: pajzsmirigy alulműködés – ami azért nem olyan drámai helyzet, azóta már tudom. De akkor nagyon padlón voltam az arcul csapástól, hogy lám, lám, ilyen az, ha nem makkegészséges gyereket szülök.

Ahogy a kisfiam, úgy a kislányom sem aludt át élete első évében egyetlen éjszakát sem. Közben a kétévesem nyilván teljes figyelmet igényelt napközben, így egyre messzebbre és messzebre került tőlem az amúgy rám nagyon jellemző optimizmus. A humorérzékem és kedvességem már réges-rég kiköltözött a lakásból – de talán az utcából is. Utólag visszagondolva és utána olvasva, szerintem szülés utáni depresszióm volt nagyjából félévig.

De eltelt egy év, sőt, azóta már majdnem másfél, és hát… ami “hármaskát” illeti… megállt a lendület. Fázok a gondolattól, hogy mindent elölről kezdjünk. Visszatért az életkedvem, egyre több anyaidőt tudok lecsippenteni a napokból – és őszintén szólva ezt is elkezdtem félteni. Most érzem igazán, mennyire jó, amikor ÉRTÜK, MIATTUK, NEKIK töltődöm 1-2 órát. És ha ezt újra “elveszik” tőlem, félek, örökké elhagy az a bizonyos kedvesség és humorérzék. Pedig tudom, hogy ezek nélkül borzalmasan unalmas anya lennék… :-).

A dilemma különösen nehéz része az, hogy a férjem lelkesedése töretlen a következő gyermeket illetően. És nem jutunk közös nevezőre… Bennem egyre több a kétely: nem veszítjük el egymást teljesen, ha még egy gyerek vonja el a figyelmünket a másikról? Három gyerek mellett is le tudunk csippenteni néha egy kis közös időt? Három gyerek mellett is le tudok majd csippenteni egy kis anyaidőt? Mivel lennénk “többek” három gyerekkel, mint most, két gyerekkel? Nem jutok dűlőre ezekben a kérdésekben, így abban maradtunk, hogy adok magamnak pár évet (szerencsére ráérünk még, bár nem a végtelenségig). Mindenesetre amíg úgy nézek minden 3+ gyerekes anyukára, hogy “szegény, mekkora szívás lehet az élete, és tuti, hogy nincs ideje a férjére” (még ha számos olyan példát látok is, amikor ez nincs így), addig nem szabad erőltetnem a dolgot, addig jók vagyunk így négyen, óriási összhangban, szeretetben, ugyanakkor egyre több közös minőségi idővel, és egyre több anyaidővel…

Ha úgy érzed, anyaidőre lenne szükséged, iratkozz fel hirlevelemre, és máris küldök 10 kézenfekvő, működő megoldást a hétköznapokra.

Nem minden anyaidő, ami annak látszik!

Van valami, amiről mindenképpen beszélni kell, bármilyen apróságnak tűnik:

Egy történetben tudnám leginkább érzékeltetni, mire is gondolok:

Sztori: Második gyermekünk születése után pár hónappal, a kialvatlanságtól feszülten és a mindennapok édes terhétől teljesen kimerülten úgy döntöttem, nekem most nagyon jót tenne egy olyan film, amit kedvemre végigröhögök. Moziban. Egyedül.
Ki is néztem egy erre kiválóan alkalmas vígjátékot, el is mentem a moziba, és az orrom előtt vitték el az utolsó jegyet a filmre.
Sebaj, gondoltam, ha már itt vagyok, bármi feltölt. Na, sikerült beülni egy olasz filmre, ami egy jófej, sikeres nőről szólt, vadállat, hűtlen férjjel, akivel pocsék házasságban éltek, a nő pedig a lelkét kitette a családjáért, a munkája mellett. Majd anyuka rákos lett és a film végén jól meg is halt. Mondanom sem kell, füstölgő fejjel léptem ki a moziból, és hetekig dühös voltam magamra, hogy miért nem ágyaztam meg kellőképp az “anyaidőmnek”, egy előre megvett mozijeggyel például?!

banner_egyedul

Tapasztalataim alapján két típusba vagyunk sorolhatók mi, anyaidőt igénylő anyák :-). Az egyik típusnál egyszercsak valami bekattan, és akkor menni kell, nincs mese! A másik típus előre kitalálja, mi töltené fel; kinézi a programot; bébiszittert szervez; társaságot intéz maga mellé – ha szeretné; előre megveszi a jegyet, stb. Amint látható, én inkább az első típusba tartozom – még! De igyekszem egyre tudatosabb lenni, mert time managementtel az anyaidő is hatékonyabb, úgy tűnik… Plusz a férjem is jobban viselné, ha előre felkészíteném egy-egy távolmaradásomra.

Vagy… sztori 2: Egy ismerősöm mesélte a minap, hogy a férje elvitte a gyerekeket két órára sétálni, hogy ő pihenhessen. És ő mit csinált? Két órán keresztül vasalt. Ami persze lehetne feltöltő is akár – egy képzeletbeli világban! De ő hullafáradt volt, mire hazaért a család. Aztán egész este mérges volt magára, hogy miért nem olvasott/aludt/tévézett inkább.

Mérhetetlen tudatosság kell tehát a töltődéshez! Bármilyen illúzióromboló, előre tudni kell, mi töltene fel igazán – nekem két évembe telt, mire sikerült ezt megfogalmaznom magamban -, és ennek megfelelően kell szervezni az életet. Azt kell mondjam, a spontán találkozók, programok ideje nagyjából lejárt, bár… én még mindig küzdök ez ellen.

banner_kettesben

És hát akárhogy is szépítjük, tényleg olyan kevés idő adatik, amikor csak magammal foglalkozhatok, nagyon jól kell tehát hasznosítanom ezt. Így kisimulnak az összecsomósodott idegszálaim, és teljes szívvel tudom tovább csinálni a dolgaimat – értsd: gyereknevelés, házasélet (!), munka, háztartás!

És Neked mi jelenti az anyaidőt? Sport? Egy jó film? Egy beszélgetés? És egyszercsak elstartolsz, vagy rákészülsz?

Bármelyik is, az Anyaidő ajánlatai között biztosan találsz kedvedre valót: http://www.anyaido.hu/ajanlatok/

——————-

Tetszett az írás? Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket, tanácsokat, beszámolókat HÁZASSÁG témakörben? Iratkozz fel a hat részből álló cikksorozatomra:

  • saját és „lopott” tanácsok, tippek, történetek. Ezek nekem nagy tanulságok voltak, talán Neked is azok lesznek!
  • apró változtatások, amik közelebb hoznak Titeket egymáshoz
  • Anyából újra Nő, Apából újra Férfi lesz

Hová küldhetem?